Naplóbejegyzés: 6. sol (részlet)
„Csak a rend kedvéért… Nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy »Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg.«
És alighanem igaz is lesz. Mert tuti, hogy itt halok meg, csak nem a 6. solon, mint ahogy mindenki hiszi.”
Csak a rend kedvéért. Mark Watney a NASA egyik űrhajósa, aki öt társával együtt az Ares 3 program keretében a Marsra utazik. Ott mindnyájan simán leereszkednek a felszínre és tervszerűen munkához látnak. Az egy hónaposra tervezett marsi tartózkodásuk hatodik napján azonban hatalmas homokvihar csap le rájuk, ezért parancsot kapnak a küldetés megszakítására. A felszálló egység felé haladva Watney szkafanderét átszakítja egy elszabadult antennadarab, s az űrhajós élettelenül zuhan a homokba. Társai halottnak hiszik, a tomboló vihar közepette nem is gondolhatnak a mentésre, ezért a felszálló egységgel a Mars körül keringő űrhajóra jutnak vissza, majd a Föld felé veszik az irányt.
Hú, ez nagyon jó, ebből nagyszerű sci-fit lehet írni, igaz? Ha-ha-ha, idáig csak a könyv első három oldalát, vagyis az előzményt meséltem el, azt is nagyon vázlatosan. A lényeg, a sztori még csak innentől kezdődik. Merthogy Watney ott hever ugyan a marsi homokban, de nem halott. Nagyon nem. A szkafander oxigénriasztója magához téríti és buzgón elkezd gondolkodni a hogyan továbbon. Sőt, nem csak gondolkodni, de cselekedni is, ügyesen, céltudatosan.
Mark és a Mars. Egy magányos ember és a rideg, hideg vörös bolygó. (Kicsit patetikus, tudom.) Némileg egyenlőtlen a küzdelem, de Markot egy idő után éppen ez motiválja. Juszt sem akar az emberiség hősi halottja lenni a laza 220 millió kilométerre lévő bolygószomszédunkon. Nem adja fel, egyetlen percre sem. Mindent, de tényleg mindent felhasznál a túlélése érdekében: szerszámokat, műszereket, kábeleket, napelemet, burgonyacsírát, szigszalagot (de még hányszor!), sőt a saját szőrszálait (éghető anyagként), és a szintén saját, mmm, biológiai végtermékeit is, trágyázás céljára. (A szuper kis krumplifarmját trágyázza, hogy legyen mit ennie.) Ha valami nem sikerül, dühöng egy sort, majd lenyugszik, és más módszerrel próbálkozik. Ha végképp nincs ötlete, akkor pedig alszik egyet, és másnap folytatja a próbálkozást. Ja, és végig lazán kezeli a helyzetet. Jól kiröhögi a saját bénáskodását, de a nem túl vendégszerető marsi felszínt is keresetlen szavakkal minősíti. (Választékosan fogalmaztam.) Szóval nem élére vasalt szuperhősként, hanem teljesen hétköznapi emberként próbálja elviselni a totális magányt, és elérni az elérhetetlent: kapcsolatot teremteni a Földdel (merthogy a kommunikációs antennákat is elsodorta a porvihar), jóval később pedig, – VIGYÁZAT, SPOILERVESZÉLY!!! – megvárni valahogy a mentőexpedíciót.
Andy Weir könyve jó, sőt nagyon jó, sőt lebilincselő olvasmány. A szó legjobb értelmében vett tudományos fantasztikus regény, aprólékos, mégis mindvégig érthető és emészthető leírásokkal, hiteles technikai részletekkel, valós adatokkal, no meg a jópofa főhős mulatságos belső monológjaival. Teljes szívvel ajánlom, nem csak kockáknak.
Ja, és igen, ezekben a napokban mutatják be a könyvből forgatott filmet (magyar címe a már eleve spoileres A mentőexpedíció), a meglehetősen komoly sci-fi múlttal rendelkező Ridley Scott (Alien, Blade Runner, Prometheus) rendezésében, Matt Damon főszereplésével. Rendkívül pozitív előzetes kritikákat lehet olvasni róla, így remélem, hogy tényleg nagyszerű filmélmény lesz. Szinkronos előzetes ITT.
[UPDATE: Nagyszerű filmélmény, ne hagyjátok ki! M e g k e l l n é z n i!]
