Szerintem senki sem találja ki, hogy mi volt ma nagyszünetben iskolánk folyosóin. Dehogynem. Mi más lehetett volna, mint… egy újabb gólyapróba.

A mai próbát meghallva tiszta déjà vu érzés ment át rajtam. Először azért, mert két éve még én voltam a 11-es számot viselő kis gólya, aki túlélte a Gólyahetet. Másodszor pedig azért, mert annó, 2012-ben társaimmal együtt úgyszintén átestünk ezen a próbán. Ismerve hát a próba nehézségét, előre is gratulálok a kis gerlicéknek a mai napi teljesítményükhöz. 

Az idei gólyahét második napján sok csikys diák (és pedagógus) érezhette kézírását picit fontosabbnak az átlagosnál, hiszen a gólyák azt a különleges feladatot kapták, hogy a nagyszünetben minél több aláírást gyűjtsenek.

Igaz, mennyire különleges ez a feladat? 🙂 A csavar az volt a dologban, hogy azon a papíron, melyet minél több emberrel kellett dedikáltatni, szerepelt egy állítás is, melyről a lehetséges aláíró eldönthette, hogy egyetért-e azzal vagy sem. Csak akkor volt köteles aláírni az orra alá dugott papírt, ha valóban egyetértett a papíron szereplő mondattal. Különben üresen, mosollyal az arcán dughatta vissza azt a gólya orra (csőre) alá.

„Gólya vagyok, gilice, de nem vagyok kicsinyke. Tanárokat tisztelek, szervezőkre felnézek. Feladatokat elvégzek, hogy a végén győzhessek.”

Ahogyan a tavaly, úgy az idén is hol féllábon hol nem, de persze gólyacsőrrel letették a gólyaesküt. Mármint a gólyák .(Húúú… mennyi „gólya” szó. Nem baj. Az elkövetkezendő egy hétben biztos sokat fogjuk még hallani.) A tíz gólyalány és tíz gólyafiú már korábban megkapta a (tényleg!) félméteres narancsszínű csőrét és a szép nagy számát, amelyet mindenki saját ízlése szerint díszített.