Némi szervezéssel (na jó… elég sokkal) kitaláltuk (na jó… az Oszi), hogy tegyünk valamit együtt, és leginkább valami jót tegyünk. Valójában ez sem csupán a mi ötletünk volt, hisz evvel a SuliJó pályázatát céloztuk meg.
Viszont az már a mi fejünkből pattant ki, hogy a kisiratosi Máltai Házban működő mozgássérült otthont látogatjuk meg. A lányok az ajándékba vitt sütit készítették, a fiúk pedig… drukkoltak nekik. Aztán Dávid, röpke két hét noszogatás után, elkészítette az emléklapokat, melyre osztályképet és idézetet „varázsolt”, s ezt búcsúzóul az otthon lakóinak ajándékoztunk. Egyenpólót öltöttünk magunkra, amikre smiley face-eket ragasztottunk, a vidámság jelképeként.
Az otthonban már várták érkezésünket, mi pedig leültünk beszélgetni, vagy éppen meghallgatni őket. Azok a bölcs, idős emberek, aki idejük legnagyobb részét tolószékben, ágyhoz kötve, az ápolók fehér köpenyét bámulva töltik, egy kis időre elfelejthették a monoton, nyomasztó napokat, s felelevenítették boldog(abb) életszakaszaikat. És csak meséltek és meséltek, régi szerelmekről, katonaemlékekről, találmányokról, zenei sikerekről, iskolai csínytevésekről, kudarcokról és sikerekről.
Endre és Rudi még egy-egy tolószéket is kipróbálhatott, s ez nagy mértékben megváltoztatta nézőpontjaikat. Egy ötlet is felmerült Henitől, miszerint miért ne lehetne havonta más-más osztálynak megismételnie egy ilyen délutánt… Lenne rá igény.
A három óra hamar eltelt, és mindenki szívesen maradt volna még, de várt a busz, így indulnunk kellett. Megígértük az ottaniaknak, hogy amint alkalmat találunk, újra meglátogatjuk őket.
