Döbbenetes végiggondolni: az eltelt egy évben diákjaink többsége (a tavalyi és az idei végzősöket, illetve az elemista kisdiákokat kivéve) alig néhány hetet járt iskolába. Idejük nagy részét otthon töltötték, távol az iskolai nyüzsgéstől, távol az osztály- és iskolatársaiktól, tanáraiktól. Legközelebbi barátaikkal, rokonaikkal talán rendszeresen találkozhattak, a többiekkel viszont egyáltalán nem. Lazult, bizonyos mértékben le is épült a jól megszokott közösségi kapcsolatrendszerük, eltávolodtak társaiktól, ismerőseiktől, eltávolodtak mindattól, ami a megszokottat jelentette a járvány megjelenése előtt.

Vajon hogyan élték meg, hogyan vészelték át a gyermekek, fiatalok ezt a rendkívüli időszakot? Milyen veszélyeket rejt a csak képernyőn át zajló kommunikáció, a számítógépek és az okoseszközök túlhasználata? Hogyan lehet (ha lehet) hatékonnyabbá tenni az online órák menetét, mennyire lehet és érdemes elvárni a megszokott munkamennyiséget a nagyon nem megszokott körülmények között? Hogyan „játszhat össze” a szülő és gyermeke, gyermekei azért, hogy minél kiegyensúlyozottabb, egészségesebb otthoni környezetet hozzanak létre, illetve mit lehet tenni, ha a gyermeken a motiválatlanság, netán a kiégés vagy depresszió tünetei mutatkoznak? Mi a jele annak, ha valaki egy online zaklatási, bántalmazási (angol nevén „cyberbullying”) folyamatba kerül bele? Ezekre és más kérdésekre keressük a választ Rudolf Anna iskolapszichológussal, családterapeutával.

Nagyobb terjedelme miatt az interjút hangfelvétel formában közöljük.