Interjú Péter András matematikatanárral
2013. május 31-én, a Csiky Gergely Főgimnázium ballagási ünnepségén Péter András, a XII. A osztályfőnöke mondott búcsúztató beszédet. Hangja előbb acélosan zengett, de nagyon hamar a meghatottság árnyalatait is érezhette az utolsó kicsengetésre összegyűlt több száz ember. Gyorsan kiderült ennek az oka: nem csak osztályától, hanem az iskolától is búcsúzott a sokak által ismert és tisztelt matematikatanár, hiszen ősztől nyugdíjba vonul. Beszédében, a tanítványaihoz intézett biztatás és jókívánságok mellett, stílusosan, az élet és az egyszeregy kapcsolatát is boncolgatta, de azt is megjegyezte, hogy nemcsak a világűrben, hanem itt, a Földön is számos fekete lyuk van, amelyeket nem árt elkerülni, nehogy beszippantsanak. Péter Andrással a tizenkettedikesek bankettjén beszélgettünk. Peter_Andras_interju
– Miben más ez a bankett, mint a korábbiak?
– Ez egy nagyon érdekes bankett. Most, hogy búcsúztam, pont a XII. A-nak voltam az osztályfőnöke, és ez az egybeesés „kicsit” nagyon meghatott.
– Körülbelül hányadik generáció volt ez, amelyiket végig vitt?
– Itt, a Csikyben 1976-tól tanítok, tehát ki lehet számolni, hogy hányadik generáció. Hét évig voltam igazgató, pont mint Iliescu elnök. Remélem, hogy megszerettettem a matekot a diákokkal, és mind helytálltak a matematika irányában, ha mérnökként vagy máshogyan tanultak tovább.
– Tehát akkor 10 körül van a generációk száma. Hogy volt ’76 előtt? Felidézhetjük a pályán való indulást?
– ’62-ben kerültem ide, középiskolásként. Itt érettségiztem ’66-ban, utána Temesváron, az egyetemen öt évig tanultam, azután pedig, ’71-ben, Zerindre kerültem. Ott voltam három évig, majd Nagyiratosra kerültem, ahol igazgató voltam két évig. Versenyvizsgával 1976-ban kerültem ide. Először estiben tanítottam a román tagozaton, ott is voltam osztályfőnök.
– A matematika hogyan és mikor került célkeresztbe?
– Falusi gyerek voltam, Nagyiratoson minden évben változtak a matematikatanárok. Itt, a középiskolában Miska bácsi (Kovách Mihály) olyan érdekesen tanította a matekot, hogy nagyon megszerettem. Nem is volt más szándékom, mint hogy Temesvárra felvételizzek a matematika szakra. Soha nem szándékoztam külföldre menni, sem a számítástechnikai központokba, pedig lehetett volna. Én tanítani szerettem volna.
– Az eddigi pályájáról mit tekint a legnagyobb megvalósításának? Nagyon nehéz volna összeszámolni, hogy hány diákot készített fel sikeresen a különböző versenyekre.
– A versenyek, nos, az egy külön téma. 22 évvel ezelőtt indult el a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny. A 22 eddigi verseny közül 20-on részt vettünk és nagyon szép eredményeket értünk el. Az aradi Csiky Gergely iskolát ilyen tekintetben mindig elismerték, számítottak ránk. Középiskolás korában a fiam is részt vett három ilyen versenyen. Jövőre Nagybányán lesz az erdélyi válogató szakasz és ha még tanítok, oda is szinte a teljes létszámú csapattal mehetünk majd. Nagyon sok barátot szereztem ezeken a versenyeken, öt ország tanáraival nagyon jó kapcsolatom van. Az európai uniót mi már 20 éve megvalósítottuk a matematikában, úgyhogy lepipáltunk mindenkit!
– Eléggé közismert a pontossága, illetve az, hogy a tanítványaitól is elvárja a pontosságot. Becsengetés előtt legalább egy-két perccel már látjuk indulni az osztályba. Honnan jön ez a pontosság?
– Ez is a matematikához tartozik. Pontosan bemegyek, viszont nem szoktam csengetés után sem bent maradni, a szünet az a diáké. Így szerettem volna őket a pontosságra nevelni, és egyes osztályokban ez sikerült is.
– Biztosan gondolkodott már a „hogyan tovább”-on. Van-e terv arra az esetre, ha már nem sikerül ősztől tovább tanítani?
– Ha nem sikerül ősztől tanítani, akkor otthon szórakozásként matekpéldákat oldok majd, szudokut fejtek, és evvel valahogy eltöltöm majd az időt. Hirtelen nem is tudom, hogy történik az a nyugdíjba vonulás, nem kell korán felkeljek, nem kell pontosan beérjek az iskolába. Ez valamilyen álom, és nem tudom, milyen álom lesz. Biztos nem lesz könnyű.
– Hozzuk szóba a nehézségeket is. Volt-e olyan esemény, amire nagyon nem szívesen emlékszik?
– Amikor kezdtük, a forradalom után, az nagyon bizonytalan állapot volt. Az elején jóformán azt sem tudtuk, hogy melyik iskolából jöhetnek át magyar diákok. Akkor nagyon sokat segítettek a régi kollégák, én pedig igazgatóként ahogy tudtam, csináltam. Én matektanár vagyok, a vezetési dolgokat, az igazgatóságot tartom a legsötétebb „lyuknak”, az úgymond nem áll nekem. De akkor olyan helyzet volt, hogy valaki el kellett hogy vállalja. Az a hét év tehát, amíg igazgató voltam, az nekem egy kicsit szomorú emlék. Beismerem, hogy én a matematikát szeretem, s azt tudom is tanítani.
– Ma délelőtt, a ballagáson, az iskola udvarán összegyűlt több száz ember meglehetősen csöndben hallgatta az Ön osztályfőnöki búcsúztató beszédét. Ebben többször is elhangzott az élet és az egyszeregy kapcsolata, mégpedig az, hogy egyszerű az élet, majd pedig röviddel később kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Hogy is van ez?
– Végzős osztályom volt, szép, jó osztály, 28-an kezdték, 28-an végeztek, semmi probléma nem volt, mindenkinek tízes magaviselete volt négy éven keresztül. Ezért harcoltam is a szülőkkel, elmondtam nekik, hogy nagyon fontos a magaviseleti jegy a diákok életében. Ezért volt megható, ráadásul én is búcsúzok. Az iskolai élet nagyon könnyű, a szülő felkölti a gyereket, ad neki uzsonnát, és elküldi az iskolába. A gyerek tudja, hogy mi a teendő: tanulnia kell, ha tanulni akar. De majd utána látják meg, hogy mi következik. Az utolsó osztályfőnöki órán hallottam, hogy néhány külföldön tanulnak tovább. Ott viszont a tandíj olyan nagy, hogy néhány hónap után dolgozniuk kell majd mellette, hogy fenntartani tudják magukat. Tehát nem olyan könnyű. Remélem, hogy azért egy kis bátorítást adtam nekik, hogy nem kell feladni; ha ez a céljuk, akkor remélem, megvalósul.
– Ha már a külföldön tanulásról van szó, sokan tudják, hogy Péter Zsolt is külföldre került, Franciaországban dolgozik jó ideje, és ő is maradt a matematikusi pályán. Ejtsünk néhány szót róla.
– A fiam itt végzett, a Csikyben, utána pedig Temesvárra ment, a matematika szakra, ahol én is tanultam. Ott végzett tiszta tízessel, és csak az államvizsga után indult tovább külföldre. A mesterfokozati tanulmányait Bordeauxban végezte és a kitűnő eredményeinek köszönhetően ösztöndíjat ajánlottak fel neki a doktorátus megszerzésére. Két éven át Grenoble-ban végzett kutatói munkát végzett, azóta pedig Párizsban tanít, Versailles közelében, egy nagyon szép helyen. Igen, az edző örül, amikor a tanítványa túlhaladja.
– Nehéz tantárgynak tartják a matematikát, sőt újabban egy általános ellenszenv tapasztalható a természettudományok irányában. Mitől van ez? Hogyan lehetne javítani a helyzeten?
– Romániában nemcsak hogy nem vettek ki a tananyagból, hanem szinte még hozzátettek. Kemény módszerrel lehet csak az egész dolgot elsajátítani. S ebben az internetes világban, amikor mindig a diákok fülében van a „dugó”, a számítógép, a mobiltelefon, azt mondják a diákok, hogy az interneten minden megvan, és akkor nem kell tanulni. A matekot nem azért kell tanulni, hogy nehogy elfelejtsem a Lagrange-tételt, hanem azért, mert fejleszti a logikát, és az élet minden szintjén fel tudja használni, hogy megtalálja a legrövidebb utat az érvényesüléshez.
– A csikysek hosszan tudnák mondani, hogy mennyi viccet és humort tapasztalnak az Ön matematikaóráin. Hogyan lehet érdekesen tanítani a matematikát?
– Az a helyzet, hogy ehhez tapasztalat kell. Én látom a szemükön, hogy mit nem értenek és akkor egy kis humoros dologgal jobban helyükre lehet billenteni őket. Most már, egy pár éve szinte magától jönnek ezek a viccszerűségek, amikkel nem sértem meg a diákokat, de kicsit fölélednek és utána jobban tudnak odafigyelni. Én úgy látom, hogy ez sikeres módszer. Vannak azért mosolyszünetek is, amit ők éreznek, és akkor tudják, hogy most baj van, mert ha nem, akkor lehet félni a jegytől, hiszen a jegyért is tanulnak.
– Mi az, aminek hasznát tudják venni abból a meglehetősen magas szintű matematikából, amit jelenleg Romániában a középiskolában tanulnak?Mi az, amit az élet legegyszerűbb, leghétkönapibb területein is használni tudnak?
– Ezt a diákok is meg szokták kérdezni: minek kell annyit tanulni matekból? Az előbb is elmondtam: a matek nem azért van, hogy megjegyezzék ezt vagy azt a tételt, mert azt úgyis elfelejtik egy év, sőt egy hónap után, hanem ez a logikájukat fejleszti, ha odafigyelnek és használják a fejüket, nem csak ahol nyílás van, enni-inni, hanem gondolkodni is. Volt olyan tanítványom, aki két év után átment a matematika–informatika szakról a kémia–biológiára, mert ő orvos akart lenni, és azt mondta nekem, amikor végzett, hogy tanár úr, milyen jó volt, hogy két évig matek osztályban voltam, mert azokat a csontokat, a sokféle nevükkel olyan jól tudtam rendszerezni a fejemben, hogy semmi gond nem volt vele.
– Ha tehetné, ősztől folytatná még?
– Nagyon szeretném folytatni. A régi tanítványaim szokták kérdezgetni, hogy még tanít, tanár úr? Mire én: még igen, mert most már lassan megértem én is a matekot. Nagyon szeretek tanítani. Nem dicsekvésként mondom, de annyi tapasztalatra tettem szert, hogy a kilencedikestől a tizenkettedikes anyagig a fejemben vannak a példák, tudok fejből mondani olyan példákat, amik passzolnak az adott részhez. Meg kell kérdezni a tanítványaimat, hogy hány füzetük volt a négy év alatt, hány füzet telt be matekból. Még a szülők is megjegyzik: „Ennyit írni matekból, hát ez fantasztikus!…”
/ Az interjú a Szövétnek – Aradi Kulturális Szemle 2013. júniusi számában nyomtatásban is olvasható. /
