Fülszöveg: „Rákban elhunyt felesége halála után Dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat eredményeként azonban a 12 kísérleti alany – minden emberi vonását elvesztve – félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy hatéves kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a 12 kísérleti alany, azaz »fertőzött« kiszabadul. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé. Egyedül Amy, a hatéves kislány szervezete reagál másképpen a vírusra…”

Amikor az ember unalommal fogja kezében a könyvet, szünetre van szüksége. Ám a szünet után még nehezebb a visszatérés és egy olyan műre kell bukkannia, amely újra megragadja s nem hagyja már szabadulni. 

Elhiszitek, hogy A szabadulás végéig fogalmam sem volt arról, hogy egy 835 oldalas kötetet olvasok? Fel sem tűnt, hogy vele feküdtem s vele keltem és amikor kivételesen nem olvashattam, köré gyűltek a gondolataim.

Hogy mi újat lehet még kihozni egy olyan posztapokaliptikus látomásból, ahol a népességet fertőzöttek írtották ki, amikor egy csomó új film is e téma körül körvonalazódik, s a lények is erősen vámpírjellegűek? Többszáz oldalnyi klisét vagy egy nagyon jó könyvet (személyes vélemény)? Szerintem inkább az utóbbi a nyerő válasz, hisz A szabadulás megrémiszt, gyönyörködtet és kizökkent a jelenből. Hiszen nem rémisztő a gondolat, hogy az emberiséget elnézve ez, vagy akár egy másik disztópia valóra válhat? Amikor a sötétség egyenlő a halállal és az ember pedig egy, a kihalás szélén álló fajjal? És egyben mégis gyönyörködtet, mert egy új, elpusztult világot bemutatva az olvasó valami varázslatosba csöppen. Egy élet-halál játsszmába az idővel, a fertőzöttekkel és saját magával. Mert mi lesz majd, ha kialusznak a fények? A sötétség még csak a kezdet.

A történet furcsán indul, az író, Justin Cronin különböző helyszínek és szereplők között „ugrál”. Sokáig nem érthető a három különálló cselekményszál, de elképesztő, ahogyan ezek végül egymásba fonódnak s egyik percről a másikra a vírust már tizenkét halálraítéltnek oltják be, majd hopp, egy tizenharmadiknak, egy különlegesnek, egy gyereknek, egy sehonnan jött lánynak, Amynek. Ezután még néhány oldal és száz eltelt év.

„Gyorsan történt. Harminckét perc kellett ahhoz, hogy elpusztuljon egy világ, és megszülessen egy másik.”

Persze, minden kicsúszik az ember uralma alól, aki megpróbál Istent jatszani, létrehozva egy olyan vírust, ami inkább árt, mintsem használna, így elszabadul az apokalipszis 12 elhozója. De mi lesz a vég? Kik élik túl a fényeket és a fertőzötteket? Kik lesznek a remény és az újjászületés? Mivé lesz a világ?