Interjú Moroz Annamáriával, a 2011-es Csiky-díjassal
– Hány nappal korábban tudtad, hogy te fogod kapni a Csiky-díjat?
– Nem tudtam, hogy én fogom kapni a Csiky-díjat. Nagyon meglepett, tényleg nem gondoltam rá.
– Mit éreztél, amikor a laudáció végén a te neved hangzott el?
– Teljesen begörcsöltem. Az volt az első gyors reakcióm, hogy nem megyek ki átvenni, hiszen talán nem is érdemlem meg, több ügyes diák is van még az iskolában. Végül kimentem, de akkor nagyon zavarban éreztem magam. Persze, örültem is.
– Kicsit elcsépelt kérdés, de nehéz megkerülni: mit jelent számodra ez az elismerés?
– Mindenképpen megtiszteltetés, hogy az iskola vezetősége engem választott és úgy gondolta, hogy én érdemlem meg ezt a díjat. Másrészt viszont nem hiszem, hogy változtatna bármin is ez a díj, esetleg azon, hogy akik eddig nem ismertek, most talán felismernek, ha látnak a folyosón. És kész, ennyi.
– Tehát nem feltétlenül leszel nagyon beképzelt ezután.
– Nem, egyáltalán! (nevet)
– Megtudtuk a laudációból, hogy szívesen segítesz diáktársaidnak, többféle tantárgynál is. Ez hogyan alakult ki?Elsősorban milyen tantárgyaknál korrepetálsz?
– Nem a líceumi éveim alatt alakult ki ez a készség. Már kisiskolásként is előfordult, hogy másoknak segítettem, illetve az unokatestvéreimmel is sokszor eljátszottuk, hogy én vagyok a tanár, ők pedig a diákok. Hogy milyen tantárgyaknál segítek? Előfordult kémiánál, magyarnál, matekfeladatoknál, néha még dolgozatírás közben előtt is (cenzúrázva a szerkesztőség által!!!), románnál, angolnál stb. De ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenben tudok segíteni.
Tovább…
