Beszélgetős formában zajlott a Tóth Árpád teremben december 13-án a 90 éves az iskolánk című könyv bemutatója, ahol megjelentek a szerzők, szerkesztők, és a részvevő diákokkal ismertették a könyvet, egyben iskolai élményeikről számoltak be.
Ilona János tanár vezetésével történt a talk show stílusú könyvbemutató, amelyen a beszélgető alanyok nem mások, mint a könyv szerzői, szerkesztői voltak. A szerzőket abban a sorrendben mutatta be a moderátor, amilyen sorrendben írásaik megtalálhatóak a könyvben: Bognár Levente, Arad város alpolgármestere, Ujj János helytörténész, nyugalmazott történelemtanár, Olasz Angéla nyugalmazott történelemtanár, Puskel Péter helytörténész, nyugalmazott újságíró, Matekovits Mihály nyugalmazott tanár, illetve Hadnagy Éva igazgató.
A szerkesztők bemutatása után a könyv fejezeteinek bemutatása következett. Az előszót Bognár Levente, A Katolikus Főgimnáziumtól a Csiky Gergely Főgimnáziumig című szakmai bevezetőt Ujj János írta. Bognár Levente szerint az eltelt 90 év az iskola identitását erősíti, ez az iskola az aradi magyarság számára a legfontosabb intézmény. Ujj János elmondása szerint még mindig vannak olyanok, akiknek emlékezetében élnek a kezdetek. Az 1920-as évek elején több mint 1100 diákja volt az iskolának és több mint 70 végzőse. De az 1940-es években, az iskola nyilvánossági jogának megvonása miatt 6 végzősre is volt példa.
A könyv első fejezetét (A mi iskolánk) Olasz Angéla írta, s ez az 1923-tól 1948-ig terjedő időszakot öleli fel. Elmondása szerint ifjabb korában foglalkozott az aradi magyar oktatás történetével, ezért most ott folytatta munkáját, ahol anno abbahagyta. Szerencséjére rengeteg forrás állt rendelkezésére. Ebben a fejezetben az összefogást emeli ki, és példaértékűnek tartja, hogy elődeink nem hagyták el az iskolát a nehézségek idején sem.
Puskel Péter az 1948–1959 közötti iskolai életet írta le, „Fényes szelek” borzongatnak címmel. Ő 1948-ban kezdett tanulni az akkor Magyar Vegyes Líceumban, és 1959-ben volt végzős, amikor megszűnt az intézmény függetlensége. Személyesen is megtapasztalta a nehézségeket: „Mi otthonról hoztuk a tűzifát jó néhány éven keresztül, annak ellenére, hogy otthon se volt elég tüzelő. Vaskályhával, jobb esetben cserépkályhával fűtöttünk…” Ebben az időben kezdődött az iskolai sportélet, ami igen színvonalas volt.
Matekovits Mihály két korszakhoz is írt bevezetőt: „Jobbító szándékok” örvényében címmel az 1959-től 1989-ig terjedő időszakról, illetve Kényszerű együttélés címmel 1989–2001-ről. Fiatalos hévvel mesélt néhány történetet a rendszerváltás előtti időkről: „Tudjátok, hány tantárgyból szóbeliztünk? Nyolcból! Reggel hét órakor jött az első csoport (…), délután egykor már mind a nyolc tantárgyból le voltunk érettségizve.” Ebben az időben már párhuzamos román osztályok is voltak az intézményben, s a rendszerváltás után még több román osztály indult. Ám a szülők ekkor is kitartottak, és továbbra is magyar iskolába íratták a gyermekeket. Matekovits Mihály azt tanácsolta, hogy becsüljük meg ezt az intézményt, mert nagyon sok kitartást és áldozatot követelt az, hogy még ma is ilyen formában tanulhatnak a diákok magyarul.
Az iskola utolsó 12 évéről Új korszak, új kihívások címmel Hadnagy Éva igazgató írt bevezetőt. Ő 1990-ben került a Csikybe, és nagyon örült annak, hogy magyarul taníthatott kémiát és fizikát. 2001-ben lett önálló intézmény, amikor a román osztályok külön épületbe költöztek. Utánuk romhalmaz maradt, de a szülők önzetlen segítségével megkezdődött a felújítás. 2002-ben avatták fel a névadó, Csiky Gergely mellszobrát, s a legutóbbi esemény, amelyről fényképet tartalmaz a könyv, egészen friss, mégpedig a december 5-i óvodai mikulásozás. Amint azt Hadnagy Éva elmondta, a legfrissebb korszak eseményeiről már az 1999 óta megjelenő évkönyvekből talált forrásanyagot.
A közönség ezután egy zenés képvetítést tekinthetett meg az iskola első négy korszakáról, majd Ilona János faggatta a szerzőket iskolai emlékeikről. Matekovits Mihály azokról a rendezvényekről mesélt, melyek a kommunista időkben voltak. Rendszeresen szerveztek osztálykirándulásokat és ún. elvtársi összejöveteleket, amelyek lényegében táncmulatságok voltak. Ujj János az iskolai sporttevékenységekről számolt be. 1959-ben, például, a középiskolások országos bajnokságán a kosárlabdázó fiúk V., a lányok pedig III. helyezést értek el, ami azóta is megismételhetetlen eredmény. Bognár Levente az akkori tanár–diák kapcsolatra utalva emlékezett arra, hogy rendszeresen kirándulásokra jártak osztályfőnökükkel. Mivel akkoriban nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt, ezért városi sétákat rendeztek. Puskel Péter az akkori iskolai felelést a maihoz hasonlónak mutatta be. Olasz Angéla pedig elmondta, hogy az ő diákkorában szigorúan megkövetelték az egyenruha, a szorosan fejre simuló haj, illetve a hajpánt viseletét.
A záró kérdésre – „Miért lehet tanulságos diáknak, felnőttnek, tanárnak, igazgatónak végigböngészni az alig 120 oldalas kötetet?” – Hadnagy Éva így felelt: „Értékrendet, összetartozást, egymással való munkálkodást, példaértékű magaviseletet, példaértékű életet próbál ez a könyv átadni, bemutatni.” A rendezvény végén a diákok a díszterem előterében kiállított archív fotókat tekintették meg.
[Fotó: Bacsilla Sándor, Bortoș Júlia, Papp Anabella]
