Asztalos Andrea 1999-ben érettségizett iskolánkban, matematika-informatika szakon, utána pedig a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait magyarul matematika-fizika szakon, illetve harmadévtől matematika-informatikán is.
2004-ben, a mesterkurzus elvégzése után az Amerikai Egyesült Államokba került. 2010-ben doktorált fizikából az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen. A disszertáció témája: a bolyongáselmélet alkalmazásai.
Jelenleg (az amerikai) Trójában él, a Rensselaer Műszaki Egyetemen végzi posztdoktori kutatásait a hálózattudomány területén.
Kedveli a tornát, az úszást, az egészséges ételeket, a regényolvasást, az autókat, a megújuló energiaforrásokat, illetve az állat- és növényvédelmet.
Szeptember 22-én végzős csikysek egy csoportjával találkozott és beszélt nekik a továbbtanulás jelentőségéről, a belföldi és külföldi lehetőségekről, munkájáról, munkahelyéről, illetve, természetesen, amerikai tapasztalatairól. A közvetlen, jó hangulatú találkozó után válaszolt az alábbi kérdésekre.
– A csikysekkel folytatott beszélgetés alatt elmondtad, hogy nagyon szerencsés vagy, amiért Amerikában tanulhattál tovább. Csak a szerencsén múlott ez?
– Miután megkezdtem a mesterkurzust, az egyik tanárom ajánlotta fel az amerikai továbbtanulás lehetőségét. A fizika szak legjobb diákja nem fogadta el az ajánlatot, így jutott az el hozzám. Mai napig sem tudom, hogy pontosan miért rám esett a választás. Valószínűleg azért előnyömre volt, hogy a matematika-fizika szakon évfolyamelső voltam és a programozáshoz is értettem. Rövid időbe telt, amíg elfogadtam az ajánlatot. Amerika? Miért ne? – ez volt a válaszom erre a lehetőségre, de az év telis tele volt felvételi vizsga-izgalmakkal, angol nyelvű fizika könyvek böngészésével és rengeteg papírmunkával is.
– Más ország, más földrész, más környezet. Volt-e valami, ami kellemesen meglepett, illetve mi az, amit talán mostanáig sem tudtál megszokni?
– Barátságosak az emberek, és feltétel nélkül el tudnak fogadni – ez nagyon jól esett. Nem kérdezték, honnan jöttem, bőven elég volt az, hogy én is ember vagyok, pont olyan, mint ők. A köszönési stílust viszont mai napig sem szoktam meg. Hi! How are you? Magyarul: szervusz, hogy vagy? Sosem tudom, hogy egy adott helyzetben erre kell vagy nem kell válaszolnom.
– Hat évig tartott a Notre Dame-on a doktori fokozat megszerzése. Itteni viszonylatban ez elég hosszú időnek tűnik.
– Igen, Európában a doktori fokozat három-négy év alatt megszerezhető, Amerikában viszont a mesteri fokozat megszerzésének két éve is automatikusan beszámolódik a doktori programba. Az én korábban elvégzett mesterkurzusomat nem vették ott figyelembe, így került hat évembe a doktori fokozat megszerzése. És ez nem is olyan sok! Ha, például, a kísérleti fizika szakterületén dolgoznék, akár hét-nyolc évesre is nyúlhatott volna ez a folyamat, a különböző kísérleti berendezések kiépítésének, működtetésének lassúsága miatt.
– Térjünk vissza a személyes benyomásokhoz. A családtól, rokonoktól, régi barátoktól nagyon távol élsz, már hosszú évek óta. Voltak-e, vannak-e érzelmi, hangulati mélypontok, és ha igen, hogyan küzdesz meg ezekkel?
– Voltak, vannak, és azt hiszem, mindig is lesznek. Az első hat évben általában nyár végére halmozódtak fel ezek a mélypontok. Ilyenkor az egyetem megüresedett, az élet kissé lelassult és én mindenképpen haza szerettem volna jönni. De aztán mindig megkezdődött az új tanév, jöttek az újabb kihívások és én újra elfoglaltam magam valamivel. Számomra általában kétévente jöttek elő komolyabb mélypontok. De olyankor mindig visszaemlékeztem arra, amit Pattus Illés tanár úr mondott, mielőtt kimentem Amerikába: lesznek olyan időszakok, amikor nehéz lesz nekem, de túl kell tennem magam azokon, ki kell evickélnem a gödörből.
– Olyan nem volt, hogy összecsomagoltál, és azt mondtad, kész, ennyi, indulok haza?
– Nem, olyan nem volt, bár többször megfordult a fejemben, főképp az első másfél évben. Végül a hosszas baráti beszélgetések és a michigani tóhoz való számos látogatás után úgy döntöttem, hogy mégis maradok.
– Az itthoniakkal hogy tartod a kapcsolatot?
– Eleinte email-en és telefonon tartottuk a kapcsolatot, de mostanság a telefont fölváltottuk az ingyenes Skype-ra.
– Tudott-e a Csiky annak idején egy olyan szellemi batyuval felszerelni téged, amelynek mindenütt hasznát vetted? Mi az, amiből kevéssel maradtál, pedig több is jól jöhetett volna?
– Az egyetemi éveket rendkívül megkönnyítette a matematikai és fizikai alapfogalmak ismerete, amit itt, Aradon, a középiskolában szereztem meg. Az angol nyelvtudásomat is kifejezetten az iskolának köszönhetem. Persze, már ötödik osztálytól kezdve tanultam angolul, de a legfontosabb alapokat innen nyertem. Amit talán hiányként említhetek – és véleményem szerint ez érvényes minden úgymond nem amerikai iskolára –, az a nehézkes kommunikációs készségem. Észrevettem, hogy mi, nem amerikaiak, nem tudunk olyan önfeledten, ragyogóan, könnyedén beszélni, beszélgetni, mint ők. Ők akkor sem esnek kétségbe, ha egy mikrofont nyomnak az orruk alá. Szépen, nyugodtan, logikusan elmondják azt, amit gondolnak vagy éreznek egy adott dologról. Másként reagálnak, mint mi, európaiak, vagy akár mint az ázsiaiak.
– Idén januárban gyökeresen megváltozott a családi helyzeted. Mondanál erről néhány szót?
– Idén januárban férjhez mentem. Férjem indiai származású és egyben csoportbeli kollégám is az egyetemen. Neki köszönhetően az utóbbi három évben nem voltak komolyabb mélypontjaim. Ő barátként, munkatársként is rengeteget jelent. Elmondhatok neki mindent, megoszthatom vele minden gondomat, örömömet, bánatomat, ahogyan ő is velem. Jövő júliusig mindketten a Rensselaer-en dolgozunk, utána pedig meglátjuk, hogy hogyan tovább.
– Van valami elképzelésed arról, hogy hogyan tovább?
– Ez azért nehéz kérdés, mert elsősorban papíroktól, engedélyektől, vízumtól stb. függ az ottlétünk. Másrészt álláskrízis van ott is, nem tudjuk, hol, milyen cég, egyetem fog olyan állást meghirdetni, ami számunkra megfelelő lehet.
– Ha egy amerikai, illetve egy európai egyetemi állás között választhatnál, melyiket választanád?
– Egy év múlva még az amerikait választanám, öt-hat év múlva az európait. Az európait azért csak akkor, mert annyi időbe telik, hogy a férjem papírjai is teljesen rendben legyenek ehhez az átköltözéshez.
