„Khell Levente tanító pedagógusként nagyon sokat tett a jövő generációjának a neveléséért, de közösségszervezőként bálok, közművelődési rendezvények szervezőjeként is nagyban hozzájárult az Arad megyei magyarságon belüli közösségépítéshez. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a hagyományápolásban is a pécskai Búzavirág néptáncegyüttes vezetőjeként kifejtett munkájával.” (részlet a február 23-án Marosvásárhelyen elhangzott laudáció szövegéből, amelyet Bognár Levente aradi alpolgármester mondott el az Ezüstfenyő-díj átadásakor)
– Pedagógusi tevékenység, közösségszervezés, hagyományápolás – melyiket érzi a legfontosabbnak ezek közül?
– Nem lehet ilyen sorrendet felállítani. Természetesen az első az, amiből az ember él, a tanítói munka, de ugyanilyen szinten helyet foglal az életemben a hagyományápolás és a közösségépítés is. Mindhárom végigkísérte az életemet.
– Miben áll a hagyományápolási és a közösségszervezői munka?
– A hagyományőrzést itt, Aradon idestova harmincegynéhány éve végzem. A pécskai Búzavirág néptáncegyüttest 25 évig vezettem. Enyeden, a tanítóképzőben néptáncoltam, ott „fertőződtem meg”, és ezt próbáltam átadni, amikor Arad megyébe kerültem. A feleségem által kerültem ide, ő pécskai, és így adott volt, hogy Pécskán a néptánccal foglalkoztunk.
– Khell Levente tanító bácsi milyen volt kisdiákként? Hát később, középiskolásként?
– Nem voltam mintagyerek, de nem voltam a csibészek között sem. Egy átlagos kisdiák voltam. A nagyenyedi tanítóképzőben már komolyabban kellett venni a dolgokat. Bentlakók voltunk, több mint 250 kilométerre az otthontól, hétvégeken sem utaztunk haza. Ha jól meggondolom tehát, én 14 éves koromban elkerültem otthonról, és csak vakációkban utaztam haza. A tanítóképző után ide kerültem, Aradra, tehát a szülőföldemtől (Bereck, Kovászna megye) én elszakadtam 14 éves koromban.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– A szüleim pedagógusok voltak, sőt nagytatám is anyai ágról néptanító volt. Abban az időben még így nevezték őket. Nem bánom, hogy erre a pályára léptem, hiszen az életemet ez tölti ki.
– Vannak-e olyan célok, amelyeket fiatal tanítóként tűzött ki maga elé, de mindmáig beteljesületlenek maradtak?
– Váratlanul ért ez a kérdés. Inkább beteljesült célokat tudnék mondani. A családon belül is, hála Istennek, gyermekek vannak, most már unokák is, úgyhogy a családi légkör rendben van. A több mint harminc éves munka gyümölcse is most kezd beérni, a kitüntetés is talán ezt sugallja. Részben még beteljesületlen cél az Arad megyei néptáncmozgalom fejlesztése. Ezt itt, Aradon néhány éve indítottuk be, és úgy néz ki, hogy a volt tanítványaim közül egyre többen maradnak a néptáncoktatásban.
– A pedagógusi munka során örömök és bosszúságok egyaránt érhették. Felsorolna néhány példát mindkét típusú tapasztalatra?
– Az örömöket, amik boldoggá tettek, már elmondtam. A bosszúságok is az oktatáshoz fűződnek. Éveken keresztül küzdöttem az állásom megőrzéséért. Nem volt aradi személyazonossági igazolványom, ezt nem kaphattam, mert nem volt végleges munkahelyem, végleges munkahelyet pedig nem kaphattam, mert nem volt személyazonosságim. Ez egy ilyen ördögi kör volt, és ebben éltem jó 18 évig. Minden évben vizsgáznom kellett, hogy megkapjam azt a tanítói állást, amin az előző évben is voltam. Ezek azért kemény évek voltak. Most már azért úgy néz ki, hogy rendeződtek a dolgok.
– Folyamatosan változik a tanügyi rendszer, ezen belül a kisiskolások oktatása is. Többek között az előkészítő osztály bevezetését, az óvodából az iskolába való áthelyezését is sok kritika kísérte. Ha tehetné, mi az, amin feltétlenül változtatna az elemi osztályok oktatásánál?
– Igen, ez is egy bosszúság mostanában, hogy egyik év nem olyan, mint a másik. Nincs egy olyan tanügyi rendszer, amiről tudjuk, hogy éveken keresztül működik. Egyik évről a másikra változtatnak, olyan tűzoltó munkával, és ez bizonytalanságot szül. Mindenképpen változtatnék az I–IV. osztályok programján, főként a magyar nyelv oktatásán, ahol túl sok elméleti dolgot kérnek. Mindenképpen az volna a lényeg az I–IV. osztálynál, hogy a helyesírást kihangsúlyozzuk, s nem az, hogy mi az alany, mi az állítmány. Ezeket a dolgokat az ötödik osztálytól kezdve lenne érdemes tanítani. Küszködünk olyan dolgokkal, hogy a főnév az szótanilag főnév, de mondattanilag alany, pedig ezeket egy tízéves gyermek nagyon nehezen érti meg.
– Négyévente új diákok jönnek és elmegy egy generáció. Hogy sikerül a kapcsolattartás az elmenőkkel? Van-e visszajelzés, visszejönnek-e időnként a régi diákok?
– Hogyne, ez az egyik szépsége ennek a pályának. Visszajárnak a volt diákok, sőt most már az interneten keresztül is érdeklődnek. Nagyon jólesett, hogy sok volt diákom jelezte, olvasta a kitüntetésről szóló cikket és gratulált is hozzá. Sokukra már nem is emlékeztem, férjhez mentek, megváltozott a nevük, ezért csak következtetek, hogy kiről is lehet szó. De mindenképpen jólesik.
Az interjú hangfelvétele: khell_levente
