Kis hősök nagy utazása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli óvoda. Ebbe az óvodába szebbnél szebb, ügyesebbnél ügyesebb, különlegesnél különlegesebb gyerekek jártak, akiknek testben, lélekben és eszességben való növekedését igen lelkes óvónénik vigyázták.

Egy szép napon két ilyen lelkes óvónéni feladta az óvoda legnagyobbjaira a hétmérföldes csizmákat (és villogó tornacipőket), a test- és lélekmelegítő köpönyegeket (és fényvisszaverő-csíkos dzsekiket és virágos kabátokat), és a tarisznyájukba szívvel, lelkesedéssel (és főként filctollal) készített rajzokat betéve, elindultak együtt világot látni, szerencsét próbálni.

Mentek, mendegéltek, de ahogy az a mesékben lenni szokott, próbák sora várta őket az úton: jelzőlámpák és gyalogosátkelők állták útjukat, járdákra felhúzott autók mellett kellett elférniük, míg végül eljutottak az Óperenciás tengeren is túlra, ahol az Üveghegy tövében egy kacsalábon forgó vár (a helyiek iskolának nevezték) magasodott. Nohát, ebben a várban csupa óriás lakott: sokan voltak, hangosak, és bizony rácsodálkoztak a kis óvodásokra. Hanem a mi hőseinknek nem szállt inába a bátorság: kicsit erősebben szorították a társuk kezét, és még jobban figyeltek a két óvónénire meg arra a kedves tanítónénire, aki már a vár kapuja előtt várta őket. Ez a tanító néni meg is mutatta nekik az utat a vár egy különleges szobájába, ahol égig érő polcokon rengeteg könyv sorakozott. A gyerekek szerettek volna egy-egy könyvet máris megkaparintani, de ehhez még ki kell állniuk egy próbát: meg kell még hallgatniuk az óvónénijeik minden meséjét… Miután ezt megtudták, a tanító néni végig vezette a bátor fiúkat és lányokat a vár sok-sok kanyargós folyosóján, majd megmutatta nekik a vár legfényesebb termét, ahol még az óriásgyerekek (értsd negyedik osztályosok) padjaiba is beülhettek. Ebben a teremben aztán képeket láthattak, történeteket hallhattak az óriások életéről, sőt még színezőket és egy kis bátorság-cukorkát is kaptak. Majd a kis hősök kimentek a vár udvarára, ahol barátkozni kezdtek a nagyokkal, és még egy lovagi próbát is kiálltak együtt (rövid, dalos, mozgásos játék formájában). A tanító néni és a negyedikesek a kapuig kísérték a bátor várostromlókat, akiknek annyira tetszett ez a vár, hogy elhatározták, kiállják az óvodában még rájuk váró próbákat, hogy egyszer, nem is sokára, már ebben a várban folytathassák mesehős-életüket.

No, de amint mondom, most még vissza kellett menniük az óvodájukba: új utakon mendegéltek, és megfigyeltek minden érdekességet: a színes virágokat a fűben és a fákon (az aranyeső különösen tetszett nekik), a különleges épületeket (templom, imaház, rendőrség, benzinkút, stb.). Az óvodában már várták hőseinket az óvónénik, dadusnénik, de még a gőzölgő ebéd is, amit némi játék után jókedvűen elköltöttek, majd ágyaikba bújtak, hogy kipihenjék a nap fáradalmait.

Én is ott voltam, egyet jót sétáltam, s nektek, olvasóknak ezt a mesét hoztam.

Így volt, mese volt, minden szava igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána (de legalábbis nézze meg a képeket)!

(A szereposztás:

az óvodaaz aradi Kincskereső Óvoda,

az óvodásokaz óvoda nagy- és középső csoportos gyermekei,

az iskolaaz aradi Csiky Gergely Főgimnázium,

a tanító néniKurunczi Enikő, leendő előkészítő osztályos tanító,

az óvónénikAlbu-Dávidházy Henrietta Hedvig, és e sorok írója,

a mesélőBíró Erzsébet)

« A 2 »