Kora reggel gyülekezünk az iskola udvarán. Mindenki pontos, vidám, izgatott, naná, az érettségi kirándulásunkra megyünk, nem egy unalmas fizikaórára.
Felcihelődünk a nagy iskolabuszra, kigurulunk a repülőtérre, ott már a kifutópályán vár a lila-fehér Wizz Air-madár. Különgép Antalyába, a Török Riviéra egyik legszebb helyére, Oszi és az igazgatóság intézte, de Bognár is közbenjárt az érdekünkben. Köszönjük, köszönjük, csak jussunk már fel, induljunk végre.
Némi gond a check-innél, Bogi otthon hagyta az útlevelét, de ijedtségre semmi ok, mindenki nagyon kedves és segítőkész, és amikor kiderül, hogy csikys végzősök vagyunk, sűrű bocsánatkérések közepette simán felengedik őt is a gépre. A pilóta és a stewardesek fülig érő mosollyal fogadnak, kórusban éneklik el nekünk a Gaudeamus-t és a Ballag már a vén diákot, na jó, egy kicsit uncsi, de jól neveltek vagyunk, illedelmesen mosolygunk, főleg a kiejtésükön.
És felszállunk, végre. A Hegyalja hófödte csúcsai után, hehe, feltűnik odalent a Duna fénylő szalagja, elég hosszan követjük, majd ismeretlen hegyek, völgyek, tavak, városok felett repülünk, tényleg klassz. Jókedv a tetőfokon, Lóri előkapja a gitárját, egy kupacba verődve énekelünk, dumálunk, szaladgálunk le s föl a széksorok között.
Ott a tenger! – üvölt fel Beni pár óra múlva, és tényleg, ameddig a szem ellát, hosszan, hosszan csak a vakítóan csillogó vízfelület alattunk, a Földközi-tenger, egyre közelebb. Őrület, tényleg itt vagyunk! Simán huppanunk le a leszállópálya betoncsíkjára, aztán megállunk, a pilóta még egyszer elénekelné a Ballag már-t, de erről kedvesen lebeszéljük, viszlát, sietünk. A török reptéri alkalmazottak feszes sorfala között vonulunk be, Csiky-logós zászlócskákat lengetnek, na ne, ez már tényleg túlzás, nem kéne. Azért jólesik. Kézbe kapjuk a csomagjainkat, kint virágokkal feldíszített különbusz vár, az visz szállásunkra, az Akra Hotelbe. Ötcsillagos, helyre kis szálloda, szép nagy lakosztályokkal, külső-belső medencével, príma étteremmel, masszázsszalonnal, edzőteremmel, szóval minden, mi szem-szájnak ingere, éppen futotta rá a szülői bizottsági pénzből.
Picit elpilledtünk az utazástól, úgyhogy ideje felfrissülni, irány az óváros a régi kikötővel és a sok, hangulatos vendéglővel. „Buona Sera Signorina…”, meg más ilyen kőkorszaki slágerek mindenhonnan, de a naplemente tényleg képeslapszerű az öböl és a Taurus hegység távoli vonulatai mögül. Hangulatunk az jó, és nem csak a szigorúan alkoholmentes italok miatt (megígértük otthon, be is tartjuk, időnként), röpülnek az órák, de hajnali 5-re mindenki a hotelben van, ahogy azt az Oszi el is várja.
Másnap picit nehezen ébredünk, de a reggelinél hamar összegyűlünk, mediterrán lakoma, ízletes hústekercsek, péksütemények, egzotikus zöldségek, gyümölcsök tonnaszámra, felét sem ismerjük fel, minden nagyon finom és bőséges, csak a hoteligazgató üdvözlő beszéde ne lenne olyan bőséges, most komolyan, meglennénk nélküle is. Anna kis késéssel csatlakozik a mohón falatozó társasághoz, állítólag másfél órán át gimnasztikázott, ugrált, cigánykerekezett a fitneszteremben és a folyosókon, laza, bemelegítő napi edzésként, váljék egészségére.
Étkezés után irány a híres, nevezetes Konyaalti strand, a városközponthoz közel. Órákon át úszkálunk, kajabálunk, fröcsköljük egymást és a tanárokat, hősiesen tűrik, egy ideig, aztán inkább visszavonulnak a partra, és a hatalmas napernyők árnyékában szundikálnak. Hunor közben szerez magának egy motorkerékpárt meg egy török barátnőt, mindkettővel lelécel, estig száguldoznak a városban, meg minden. Délután irány a bazár, amíg be nem zár. (Bocsánat, ez fájdalmas, tudom.) Kapkodjuk a fejünket, van ott minden (a bazárban, nem a fejünkben), meg még több is, csak győzzük visszautasítani a bősz török árusokat. Eszter picit elővigyázatlan, rásóznak két csúnya nagy porcelánvázát és egy elképesztően giccses előszobaszőnyeget, de még dühösek is, mert nem akart alkudozni, pedig az ott kötelező. Végül Oszi összeterel minket, irány vissza, a szállásra, ma korábban van lefekvés, pihenni kell a vizsgák előtt. Pihennénk is, de a közeli mecsetből éjfélkor és reggel 7-kor is jókora hangerővel szól a müezzin imára szólító éneke, arra mind felébredünk.
És lőn, eljöve a nagy nap, az érettségi első napja! Némi izgalom az arcokon, mer’ hát mégis, na, az a hagyomány, hogy izgulni kell. A szokásos lukulluszi reggeli után ki-ki felkapja a fürdőruháját, strandpapucsát, köntösét, és leslattyog a hotel külső medencéjéhez. Jó nagy park is van ott, kitűnően lehet majd vizsgázni, a többi vendéget mind kiküldték, miénk ott a tér.
Mindenki eldöntötte már korábban, hogy melyik két tantárgyból akar vizsgázni, ahogy azt a tanügyminisztérium reformrendelete előírja. A kockák programozni fognak, már ki is nyitották a laptopjaikat, a kevésbé kockák pedig, választás szerint, földrajzból, énekből, rajzból, testnevelésből, egyebekből érettségiznek, ki-ki abból, amihez jobban ért. Tanáraink kiosztják a tételeket, egy-egy kézzel írt papírfecnit, azzal elvonulunk oda, ahol jobban érezzük magunkat. Norbi nem vonul, hanem elrohan, egy focilabdáért, mert ő cselezést és kapura rúgást fog bemutatni a tornatanárnak. Ricsi hosszas töprengés után végül nem strandröplabdából, hanem programozásból vizsgázik, mesterséges intelligenciát fejleszt C++-ban, egy felfújható gumimatracon heverészve, de most éppen dühös, mert fejesugrás közben valaki lefröcskölte a laptopját a medence szélén.
Niki kivétel, a régmúltban diákkínzásra használt, hagyományos, nehézkes kémiafeladatokat követelt ki magának, azokkal fárasztja az agytekervényeit, mit tegyünk, ő már csak ilyen. Pati órák óta egy hatalmas pálmafa árnyékába húzódva animál egy könyvmoly-grafikát, ott már térdig gázolunk az összegyűrt és szétdobált rajzlapokban. Timi nemrég tanult meg vezetni, de most feltétlenül driftelni akar a parkolóban egy kölcsönkocsival, emiatt a közlekedési rendőrség estig lezárta a hotelhez vezető utcákat.
Kapkodni nem kell, mindenki addig dolgozik a feladatán, ameddig akar, s ha nem fejezi be, az se tragédia, nem az a lényeg. Közben szendvicset, nagyon édes török csemegéket, fagylaltot, üdítőt szolgálnak fel a pincérek, egyikük véletlenül rábillent egy pezsgőspoharat a laptopra, Ricsi megint dühös. A tanárok városnézni és kulturálódni mennek, minden múzeumot és mecsetet megkeresnek, aztán teli szatyrokkal térnek vissza a shoppingolásból.
Elvagyunk így délutánig, akkor mindenki megunja és beadja, amin odáig dolgozgatott, és estig szabad program. A lányok a Hadrianus kapu alatt szelfizik tele a mobiljukat, aztán az óvárosban bóklásznak és sorjában végigsimogatják mind az ötezer macskát, amelyik ott unottan vakarózik. Mi, fiúk inkább egy közeli kávéházba húzódunk be, a török helybéliekkel versenyt üvöltözve izguljuk végig az angol-német meccset, nagyszerűen szórakozunk.
Unjuk már a luxushotelt, ezért másnap a közeli római romvárosba, Phaselisbe vitetjük magunkat a különbusszal. Ott tesszük le a magyar érettségit, merthogy mindenki azt választotta második tantárgynak. Nagyot sétálunk a szépen feltárt és helyreállított kőépületek között, áztatjuk a lábunkat a sziklás tengerparton, majd felmászunk az amfiteátrum legmagasabb soraiba, ott kapjuk meg a tanárnőtől a tételt: mindenki azt és arról ír, akiről vagy amiről akar, annyit, amennyit akar, és úgy, ahogy akar. Igen, ez egy elég nehéz tételtípus, de számítottunk rá, készültünk is eleget, úgyhogy nem ér váratlanul. A teleírt lapokat, ahogy azt a szabályzat elrendeli, végül papírrepülőkké hajtogatjuk és egyenként a tengerbe dobáljuk, hogy a megfelelő helyre kerüljenek.
A naplementét már nem várjuk meg, visszahajtatunk a hotelbe. Közben a turizmusosokkal és a közgázosokkal is beszélünk telón, ők a Magas-Tátrában vizsgáznak, ott is klassz, mondják, csak sokat esik az eső, hát na, mi mondtuk, hogy jöjjenek velünk, de nem akartak, most mit csináljunk.
Gyertyafényes vacsorával zárul a nap, Eszti régóta lelkesen szervezi ezt, s mivel másnap utazunk vissza, mindenki egy kicsit megilletődött és szomorú. Az Oszi és a többi tanár ünneplőbe öltözve sorakozik fel, meghatottságtól remegő hangon (ó, ezek a felnőttek!) egyenként szólítanak ki minket, s átadják a sikeres érettségiért járó oklevelet, a kortárskönyv-csomagot, és a minisztérium részéről járó 10 ezer eurós utalványt. Kézfogás, ölelés, puszi (már lecsengett a járvány), és ezzel vége is az antalyai érettséginek.
Kezdődhet a buli a szálloda dísztermében, mindenki jól érzi magát, nevetgélünk, beszélgetünk, fotózkodunk, újra előkerülnek a sütemények, torták, török ínyencségek, patakokban folyik az üdítő és a pezsgő, egymás után ürítjük a poharakat, én sem tartom vissza magam, picit szédülök is már, homályosan látom, hogy Dóra odajön és rázogatja a vállam, na, mi van, hagyjál már, de nem hagy, még jobban cibál, csak tudnám, mit akar… tessék?… nem… nem, nem… dehogy alszom, tanárnő, csak nagyon meleg van itt bent, és picit behunytam a szemem, amíg várjuk a matektételeket… hogy most osztották ki őket?… jó, hát akkor… nekikezdek.