Évzáró tantestületi gyűlésre került sor 2020. június 12-én, pénteken délután. Hogyan másként, mint internetes felületen, a számítógépes képernyők, vagy mobiltelefonos kijelzők előtt. A legsürgősebb teendők megbeszélése ezúttal csak felvezetés volt az együttlét lényegi részéhez: kollégánkat, Khell Levente László tanítót búcsúztattuk a nyugdíjba vonulása alkalmából.

Levente tanító bácsinak Spier Tünde igazgató mondott köszönetet a hosszú éveken át végzett eredményes pedagógusi munkájáért, az aradi és Arad megyei magyar közösségért végzett kiemelkedő tevékenységéért. Meghatottságát közben nehezen tudta leplezni, s ez nem is volt meglepő. Ezután az emlékek csatornáját nyitotta meg az a rövidfilm, amelyet Leib Gáspár György tanító, Khell Levente jelenlegi kollégája és egykori tanítványa állított össze, Back István Levente, X. A osztályos tanuló szerkesztett, s amelyben a gazdag pályafutás felidézése után egyre régebbi időszakok „kisdiákjai” szólalnak meg, el egészen az 1982–1986-os évfolyamig. Van, aki aradi otthonából, van, aki Magyarországról, de vannak, akik az „Óperenciás tenger” túloldaláról, Kanadából idézik fel az elemi osztályos emlékeiket, élményeiket. A pedagógus kollégák rövid részleteket szavalnak Aranyosi Ervin Osztályfőnökömnek – nyugdíjba vonulása alkalmából című verséből, majd a film utolsó perceiben Leib Gáspár György állítja be a Csiky Gergely Főgimnázium tanári szobájában lévő ingaórát. Eddig ezt a feladatot is Khell Levente végezte el, hosszú éveken keresztül.

Közben a tanító bácsi egy ideig hősiesen állta az érzelmek rohamát, képernyőablakán át tekintve komolyan vagy mosolyogva hallgatta a régi csöppségek, ma már jócskán felnőttek szavait, a kollégák szavalatát, de egy adott pillanatban megtört az ellenállás, győztek a feltörő érzelmek. S ez nem is volt meglepő.

A félórás rövidfilmet tehát elsőként a búcsúztatás résztvevői láthatták, utána viszont Khell Levente engedélyével közzétettük az iskola Youtube-csatornáján és Facebook-oldalán is. A fenti ablakra kattintva innen, a weblapról is elindítható, megtekinthető.

A gyűlés további részében Khell Levente emlékezett vissza tanári pályafutására, a nagyenyedi tanulói évektől a Csiky-beli leghosszabb időszakig. Gondolatait alább változtatás nélkül idézzük.

Kedves kollégák!

Most, hogy lezárul életem legfontosabb szakasza, engedjétek meg, hogy visszatekintsek rá. Úgy érzem, egy szép kaland, egy nagy utazás volt mindaz, amit megéltem.

Bereckben, Gábor Áron és Illés Kinga szülőfalujában születtem, ott, ahol a patak átfolyik kertünkön. Nagyenyedre kerültem a Bethlen Gábor tanítóképzőbe, ahol felejthetetlen öt évet töltöttem. A Bethlen-szellem végigkísért utamon, tanárainktól meg olyan útravalót kaptunk, amely szakmailag mindig átsegített a nehézségeken. Mai napig hálás szívvel gondolok rájuk. Ugyancsak Nagyenyedtől kaptam a tánc és a néphagyományok szeretetét. Feleségemet is ott ismertem meg, hiszen osztálytársak voltunk.

Pályafutásom Ojtozban kezdődött egy mozaik katedrán. Tanítottam fizikát, kémiát, matematikát, testnevelést, éneket, vezettem fotó-kört, mint helyettes tanár. Engem még köteleztek a katonai szolgálatra, ezután kerültem Aradra, az 1-es számú Általános Iskolába, majd rövid ideig műhelytanár voltam az akkori 10-es számú Általános Iskolában. Ezután ismét az 1-es következett. Minden évben versenyvizsgáztam a helyettes állásomért, és csak 1990-ben sikerült címzetes titulust elérnem. A munkahelyi vándorlásaim itt véget is értek, hiszen az 1-esből a Csiky Gergely Főgimnáziumba kerültem és ott is maradtam mind a mai napig.

Szinte állandó jelleggel nagy létszámú osztályaim voltak és erre büszke vagyok, hisz kihívás volt minden napom. Nagyon szerettem a munkámat. A sors szinte minden osztályba rendelt olyan gyermekeket, akiknek különös bánásmódra volt szükségük. Volt szellemileg visszamaradt, tolószékes, idegbeteg, de nagyon okos, súlyos műtéten átesett, látássérült diákom is. Ezeket a helyzeteket is kihívásnak tekintettem, sosem volt célom, hogy eltanácsoljam őket. Nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen, például, az egykori látássérült diákom ma Izraelben, a külügyminisztériumban dolgozik és becsülettel el is látja munkáját.

A tanítás mellett évek hosszú során táboroztunk olyan helyeken, amelyeket nem tett még tönkre a civilizáció.Voltunk Szásán, Nádason, Oltszemen, Menyházán, Kaszoján, Zabolán a Csipkésen. Nem volt mindenhol villanyáram és mobiltelefon, de nem is hiányzott.

A másik fontos dolgot az életemben a néphagyományok átadása jelentette. Mai napig szükségesnek érzem tudatosítani azt, hogy nemzetünk fiainak és lányainak mennyire fontos a gyökerekhez való ragaszkodás és a nemzeti hovatartozás ismerete. És az, hogy erre mindannyian büszkék legyünk. 150 gyermek részesült minden évben néptáncoktatásban az elemi osztályokban, és ha csak tízet sikerült megtartani a végzős osztályokban a néptánc szeretetében, akkor az a 11 év alatt nem semmi.

Szeretném megköszönni kollégáim bizalmát, akik rám bízták legféltettebb kincseiket, a gyermeküket. Mint például Ujj Ágnes, Pintér Mária, Rogoz Marianna, Zaiț János, Spier Tünde, Vincze Amália, Kosara Erika, Csillag Mária, Hosszú Andrea, Kurunczi Andrea, Laza Éva, Páll Mária, Drasztyl Andrea, Rudolf Anna, Bíró Erzsébet, Derzsi Andrea, és végül, de nem utolsó sorban Khell Jolán, hiszen a fiúnkat is taníthattam.

Mindig jó érzéssel léptem be ennek az iskolának a kapuján, hiszen vidám gyermekek, segítőkész kollégák vártak rám ezen a helyen. Igazán kiemelkedő szerepe volt a kellemes hangulat megteremtésében az iskola egykori és mai vezetőségének, akiknek ezúton szeretném megköszönni a támogatást, azt, hogy meghallgatták kéréseimet és mindig segítettek munkám elvégzésében. Mindenkinek köszönöm a mosolyt, a tiszteletet és a barátságot. A sors úgy rendeli az életet a tanítók számára, hogy a szünetekben sem szakadhattak el a kisgyermekektől, hisz nem volt olyan szünet, hogy ne akadjon megoldásra váró helyzet, amely számunkra jelentéktelennek tűnhet, de számukra nagyon fontos. Így nagyon keveset tudtam a szünetben együtt lenni tanár kollégáimmal, és sajnálom, hogy nem ismerhettük meg alaposabban egymást. Ezért is kezdeményeztem azt, hogy legalább kéthavonta töltsünk együtt egy-egy délutánt. Köszönöm azoknak, akik támogattak ebben és csak remélni tudom, hogy lesz folytatása…

A tanító kollégákkal nagyon sok közös munka összefűz, amely összekovácsolt bennünket. Megőrzöm a javítások, a takarítások, az iskoladíszítések, a beiratkozások, a nyílt napok, a versenyszervezések emlékét, nagyon kedves és felejthetetlen élmények maradnak a szívemben.

Bereckből indultam és most visszatérek szülőfalumba, az ősi házba, amelyet nagyapám épített. Hazavár két testvérem, a szomszédok, 10 egykori óvodatársam, akikkel nagyon szoros kapcsolatot tartunk és sok egykori osztálytársam, hisz Kovászna megyéből 16-an végeztünk Nagyenyeden. Ami még nagyon fontos számunkra, hogy csak egy ugrásra leszünk a négy csodálatos unokánktól, és gyakran tudunk majd találkozni. Eddig egyiküknek sem lehettünk ott az évnyitóján, talán az idén ez is sikerül, mert ősztől a legkisebb is iskolás lesz. Érzem, hogy hazavárnak engem a hegyeim is most már, mert 42 évig hiányzott a hegymászás, a gombaszedés, az áfonya- és a szamócakeresés, a bóklászás az erdőmben.

Hazavár engem a Gábor Áron Alapítvány, amelyet megboldogult édesapám hozott létre, egy szép vendégházzal. Kb. 40 személyt tudunk ott elszállásolni, így szeretném, ha ott majd meglátogatnátok bennünket osztályokkal, családjaitokkal, barátokkal.

Az ottani új, készülő kapumra gondolatban már fel is véstem: „Ez a kapu nem akar téged kizárni, csak azt mutatja, hol kell hozzánk bejárni!”

Arad, 2020. június 12.

Khell Levente László