Interjú Sztankó Károllyal

Sztankó Károly a Balassi Táncegyüttes egykori tagja. Főállásban a Békés Városi Alapfokú Művészeti Iskola tanszékvezető-néptánctanára, néprajzkutató. Oktatott gáji, illetve kisiratosi diákokat, oktatott kisiratosi néptánc-táborokban, 2008. ősze óta pedig a csikys kisdiákok, illetve a kollégista középiskolás diákok néptánc-oktatásával foglalkozik. Egy 2011. novemberi próba szünetében, illetve a próba után beszélgettünk vele eddigi munkájáról, hitvallásáról és az aradi csoportok néptánc-oktatásáról. A fényképek is azon a keddi napon készültek.

– Hogyan került kapcsolatba az aradiakkal, illetve az aradiak Önnel?
– Ujj Éva, a feleségem közel tíz éve tart már kézműves foglalkozásokat aradi, Arad megyei diákoknak, pedagógusoknak. Vele a Matekovits család révén, velem pedig a Khell család révén kerültek kapcsolatba az aradiak. Khell Leventéékkel együtt merült fel az ötlet, hogy Aradon is be kellene indítani a néptánc-oktatást. Ennek nyomán 2008-ban először a gáji és a 21-es iskolai gyerekekkel kezdtük a munkát, majd még ugyanabban az évben az alsó tagozatos csikys gyerekekből, illetve a bentlakó középiskolás diákokból is szerveződött egy-egy csoport. A rá következő tanévben pedig már korosztályok szerint indultak csoportok az alsó tagozatban. A középiskolások között vannak olyanok, akik negyedik éve már, tehát a kezdetektől tagjai a csoportnak: Bartucz Anita, Florea Róbert, Moroz Annamária, a tavaly végzettek közül pedig Boros Zoltán, Hügel Ferenc, Torma Tibor.

– Fiatal korában családi gyökerek révén kezdett táncolni?
– Eredetileg csak a nővérem táncolt, de éppen fiúhiány volt, mint majdnem minden táncegyüttesben, így hát szó nélkül elcipelt engem is. Négy évvel később, 1968-ban, a temesvári színházban volt az egyik első fellépésem. Nem lehet elmondani, milyen volt ott a hangulat. A csilláron is lógtak, annyian voltak, könnyes arcokat láttam mindenütt, nekem pedig, kis fiatal gyereknek remegett a kezem-lábam. Életem egyik meghatározó élménye volt ez.