Interjú Sztankó Károllyal

Sztankó Károly a Balassi Táncegyüttes egykori tagja. Főállásban a Békés Városi Alapfokú Művészeti Iskola tanszékvezető-néptánctanára, néprajzkutató. Oktatott gáji, illetve kisiratosi diákokat, oktatott kisiratosi néptánc-táborokban, 2008. ősze óta pedig a csikys kisdiákok, illetve a kollégista középiskolás diákok néptánc-oktatásával foglalkozik. Egy 2011. novemberi próba szünetében, illetve a próba után beszélgettünk vele eddigi munkájáról, hitvallásáról és az aradi csoportok néptánc-oktatásáról. A fényképek is azon a keddi napon készültek.

– Hogyan került kapcsolatba az aradiakkal, illetve az aradiak Önnel?
– Ujj Éva, a feleségem közel tíz éve tart már kézműves foglalkozásokat aradi, Arad megyei diákoknak, pedagógusoknak. Vele a Matekovits család révén, velem pedig a Khell család révén kerültek kapcsolatba az aradiak. Khell Leventéékkel együtt merült fel az ötlet, hogy Aradon is be kellene indítani a néptánc-oktatást. Ennek nyomán 2008-ban először a gáji és a 21-es iskolai gyerekekkel kezdtük a munkát, majd még ugyanabban az évben az alsó tagozatos csikys gyerekekből, illetve a bentlakó középiskolás diákokból is szerveződött egy-egy csoport. A rá következő tanévben pedig már korosztályok szerint indultak csoportok az alsó tagozatban. A középiskolások között vannak olyanok, akik negyedik éve már, tehát a kezdetektől tagjai a csoportnak: Bartucz Anita, Florea Róbert, Moroz Annamária, a tavaly végzettek közül pedig Boros Zoltán, Hügel Ferenc, Torma Tibor.

– Fiatal korában családi gyökerek révén kezdett táncolni?
– Eredetileg csak a nővérem táncolt, de éppen fiúhiány volt, mint majdnem minden táncegyüttesben, így hát szó nélkül elcipelt engem is. Négy évvel később, 1968-ban, a temesvári színházban volt az egyik első fellépésem. Nem lehet elmondani, milyen volt ott a hangulat. A csilláron is lógtak, annyian voltak, könnyes arcokat láttam mindenütt, nekem pedig, kis fiatal gyereknek remegett a kezem-lábam. Életem egyik meghatározó élménye volt ez.

Interjú Moroz Annamáriával, a 2011-es Csiky-díjassal

– Hány nappal korábban tudtad, hogy te fogod kapni a Csiky-díjat?
– Nem tudtam, hogy én fogom kapni a Csiky-díjat. Nagyon meglepett, tényleg nem gondoltam rá.

– Mit éreztél, amikor a laudáció végén a te neved hangzott el?
– Teljesen begörcsöltem. Az volt az első gyors reakcióm, hogy nem megyek ki átvenni, hiszen talán nem is érdemlem meg, több ügyes diák is van még az iskolában. Végül kimentem, de akkor nagyon zavarban éreztem magam. Persze, örültem is.

– Kicsit elcsépelt kérdés, de nehéz megkerülni: mit jelent számodra ez az elismerés?
– Mindenképpen megtiszteltetés, hogy az iskola vezetősége engem választott és úgy gondolta, hogy én érdemlem meg ezt a díjat. Másrészt viszont nem hiszem, hogy változtatna bármin is ez a díj, esetleg azon, hogy akik eddig nem ismertek, most talán felismernek, ha látnak a folyosón. És kész, ennyi.

– Tehát nem feltétlenül leszel nagyon beképzelt ezután.
– Nem, egyáltalán! (nevet)

– Megtudtuk a laudációból, hogy szívesen segítesz diáktársaidnak, többféle tantárgynál is. Ez hogyan alakult ki?Elsősorban milyen tantárgyaknál korrepetálsz?
– Nem a líceumi éveim alatt alakult ki ez a készség. Már kisiskolásként is előfordult, hogy másoknak segítettem, illetve az unokatestvéreimmel is sokszor eljátszottuk, hogy én vagyok a tanár, ők pedig a diákok. Hogy milyen tantárgyaknál segítek? Előfordult kémiánál, magyarnál, matekfeladatoknál, néha még dolgozatírás közben előtt is (cenzúrázva a szerkesztőség által!!!), románnál, angolnál stb. De ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenben tudok segíteni.