A ballagás estéjén, ahogy az már lenni szokott, bankett volt. A Jelen-ház szépen feldíszített nagytermében összegyűlt végzősök és tanáraik néhol jobb (Republic, Demjén, Hungária stb.), néhol ööö, másabb (techno…) zenére táncoltak. (Na jó, inkább az előbbire táncoltak, az utóbbira csak próbáltak úgy tenni, mintha… [bocsi, bocsi, techno-rajongók…]) Közben eszegettek, beszélgettek (na jó, a hangerő miatt inkább egymás fülébe ordibálták a mondandójukat), sok-sok közös fényképet készítettek (s ezzel egyfolytában zaklatták a fáradt, meggyötört tanáraikat is), és próbálták elfeledni, hogy minden bizonnyal ez az utolsó olyan alkalom, ahol mindnyájan együtt bulizhatnak. (Bizony, tíz évig biztos!)
Éjfélkor aztán ünnepélyessé vált a hangulat, bevonult a végzős torta (na jó, nem vonult, hanem betolták, szórványos lángszórás és szikrázás közepette), és egy-egy pohár pezsgővel koccintott minden jelenlévő minden jelenlévővel (vagy legalábbis majdnem). Azután volt, aki még maradt, volt, aki (főleg az idősebb generáció) már nem, s mivel az éjszakai zápor is elcsöndesedett… tehát már nem esett az eső… hoppá, mi legyen a mondat vége?… Mindegy, szóval eltelt a bankett is, és akkor hamarosan következik az…… jó-jó, nem folytatom, úgyis tudjátok, mi következik…
