Talán így is fogalmazhatnám azt az igényt, vagy inkább reményt, hogy elfoglalja valaki a 30-as, 31-es helyet a beiratkozási anyakönyvben most, illetve hamarosan, a második beiratkozási időszakban. Hiszen ezen múlik az, hogy egy tanító foglalkozik majd ősztől a 29 előkészítő osztályos gyerkőccel, vagy kettő egy-egy 15-16-os létszámú gyermekcsoporttal.
Már a negyedikeseim is ki tudják számítani, hogy a rendelkezésre álló 45 perc tanóránként kisebb részeket eredményez, ha 29 felé osztjuk, mint ha csak 15-16 felé osztanánk. És ki lenne a nyerő? Hát persze, hogy a diák! Hiszen napjában többször érezhetné azt, hogy fontos, figyelnek rá, adnak a véleményére, kíváncsiak a tudására. Lehet, hogy otthon csak ő van egyedül egy szülőpárnak és két nagyszülőpárnak, mindenki őt hallgatja, minden szavát figyeli. És mekkorát „zuhan” érzelmileg, ha itt viszont csak csitítják, mert kevés az idő arra, hogy mindenki megszólaljon, minden tanuló meghallgatásra leljen egy tanórán. Pedig úgy készülnek, olyan lelkesek, ha egy-egy fogalmazást vagy saját „keress, kutass, találj!” típusú önálló munkájuk eredményét kell felolvasniuk, előadniuk. S akkor jön a döbbenet, ha elhangzik a fájdalmas kijelentés, hogy „nincs több időnk”. Biztos, hogy fokozatosan lankadni kezd majd a munkakedve, ha nem kaphatja meg minden alkalommal az érte járó, méltató szavakat. S akkor csodálkozunk, hogy a nem kellő ráfigyelés egy-egy gyermek esetében elvezet oda, ahová egyetlen szülő vagy pedagógus sem szeretné: az iskolába járás örömének hiányához.
Megismételjük tehát: szeretettel várjuk a 30-as és a 31-es hely („páholy”) gazdáját a jövő évi előkészítő osztályban! Jelentkezzen, akár még ma!
