„Jó volt csikys diáknak lenni. Itt szabadnak éreztem magam” – Találkozó Kézdi Imolával

kezdi_imola_csiky_2017_11_16_sav

Alig 22 évet vártunk rá, de megérte: aradi fellépésének másnapján, ha rövid időre is, de vendégül láthattuk iskolánk 1995-ös végzősét, a Kolozsvári Állami Magyar Színház s az egész erdélyi és romániai színjátszás egyik legismertebb és legelismertebb színművészét, Kézdi Imolát. 

Ahogy azt korábbi bejegyzésünkben már jeleztük, az idei Nemzetközi Klasszikusszínház-fesztivál egyik magyar darabjaként mutatták be november 15-én Tennessee Williams legnagyobb klasszikusát, A vágy villamosát, az amerikai Tom Dugdale rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásának főszereplője Kézdi Imola, kétszeres Uniter-díjas, további két Uniter-jelöléssel, valamint egy sor rangos kitüntetéssel, többek között Jászai Mari-díjjal, illetve a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével rendelkező színművész volt. Akik szerda este ott voltak s látták (több egykori osztálytárs, tanár, ismerős és barát is), igazolhatják: nagyszerű, emlékezetes előadás volt. Másnap, csütörtök reggel, a társulat visszautazása előtt Imola örömmel látogatott el egykori iskolájába, s a díszteremben összegyűlt diákokkal, pedagógusokkal beszélgetett színészi munkájáról, élményeiről, diákkori emlékeiről. (Miután, hangulatkeltésként, egy zenés képsorozatot vetítettünk le diákkori önmagáról és későbbi híres szerepeiről.)

Kézdi Imola Csíkszeredán született, majd tízéves korában szüleivel együtt Aradra költözött. Nyolc éven át, az érettségiig itt élt, aztán következett négy év a színművészeti főiskolán, Marosvásárhelyen és további három év a Marosvásárhelyi Állami Színház Tompa Miklós Társulatánál. 2002-től Kolozsváron él, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

kezdi_imola_1995_kisebbBár első aradi élményei között akadt kellemetlen is (székelyes kiejtése miatt társai először kinevették), líceumi társaival (Hadnagy Éva kémiatanár osztályában) már hamar összeszokott. Orvosnak készült, falta a biológiakönyveket, ám tizenegyedikes korában a Pávai Gyula által vezetett Tiniszínpadra kerülve megváltoztak a tervei. 1995-ben első próbálkozásra bejutott a színire, aztán elsőévesen többször is összecsomagolt, hogy azonnal indul haza, otthagyja az egészet. Valahogy sikerült leküzdenie a szoros napirendből, a megerőltető fizikai és szellemi erőfeszítésből, illetve az otthon távolságából adódó nehézségeket, s harmadévesen már a Háború a konyhában (Război în bucătărie) című film női főszereplőjeként láthattuk viszont a tévéképernyőn, majd egy év múlva a mozikban is. Néhány rövidfilmes szereplés után következett egy még nagyobb „durranás”, az Orient Express című film női főszerepe, 2004-ben, Sergiu Nicolaescu és Maia Morgenstern oldalán. Ezután Francis Ford Coppola, a világhírű amerikai rendező (Keresztapa-trilógia, Apokalipszis most stb.) is szereplőválogatásra hívta Imolát egy készülő filmje alkalmával, sőt a kamerapróbán ő maga lépett be a dialógusba (végszavazott) a hiányzó férfiszínész helyett.

A filmek mellett, előtt azonban mindig is a színház, a színpad jelentette Imola számára az igazi művészi közeget. A szerepbe való belépésről, illetve főleg az abból való kilépésről, a valóságba való visszaváltásról így fogalmazott: „Le kell venni nemcsak a jelmezt, hanem le kell tenni az éppen eljátszott sorsot, történetet is. Nagyon nehezek lennének a hétköznapok, ha én minden történetben benne maradnék. Igyekszem nem keverni a szerepeket és a hétköznapi életemet. Remélem, hogy egy normális, kiegyensúlyozott ember vagyok, otthon nevelem a gyermekeimet, főzöm a töltött káposztát, mint a többiek, csak néha belépek egy-egy történetbe és eljátszok egy-egy szerepet. Ez a szakmám.”

kezdi-imola_hedda_gabler_huntheater-roA csütörtök reggeli találkozón jelenlévő diákok is egyre bátrabban mertek kérdezni. Szó esett így a pályakezdés nehézségeiről, a tánc- és balettórákról a színművészeti évek alatt, a kellemetlenebb szerepekről, de a szakmai és a családi teendők összeegyeztetéséről is. „Nem volt könnyű. De az első gyermek születése után ez szinte magától helyreállt. Nem arra gondoltam, hogy nekem otthon is meg kell felelnem anyaként és a színpadon is színészként, hanem csak hagytam, hogy a színház és a gyermek, majd gyermekek közötti egészséges egyensúly kialakuljon. Azért nagyon sok munka és odafigyelés is van emögött.” És, nyilván, megkérdezték Imolát arról is, hogy milyen volt csikys diáknak lenni. „Jó volt csikys diáknak lenni. Szerintem az egyetemi évek végén is azért tudtam olyan jól érezni magam a bőrömben, mert megelőzték a csikys évek. Egyfajta szabadságot adott ez a suli. Itt szabadnak éreztem magam.”

Filmek és színház. A film (valamennyire) megmarad, bármikor letölthetjük, elővehetjük, megnézhetjük. A színház, a színdarab ott és akkor él, ahol és amikor eljátszák. És utána véget ér. Akik látták, látták, a többiek nem látták, és pont úgy soha nem is fogják látni. A percek, pillanatok művészete, ahogy azt sokszor mondják. Nem zavaró ez? „Nem hogy zavaró, fájdalmas! De ez a fájdalom a legszebb szerintem ebben a szakmában. Lehet, hogy próbálom a pillanatokat felfűzni magamban, és próbálok emlékezni arra, hogy annak idején ezt vagy azt játszottuk, ilyen vagy olyan volt. Nem. Itt és most. Ez az egyik legszebb dolog ebben a mesterségben. Ez a fájdalom.”

Kézdi Imolától azzal búcsúztunk, hogy lehetőleg ne újabb 22 év múlva és ne csak 40-45 percre látogasson el a Csikybe. Ezt nem ígérte meg, de azért számonkérjük majd.

[Fotó: Horga Annamária, Vajda Noémi]

« 1 A 2 »