Melyik a tágasabb: a verseny vagy az irodalom? Úgy tűnik, hogy a mi világunkban minden a verseny kiterjedt és végtelenül meghosszabbítható dimenziójában történik – gazdaság, politika és kultúra egyaránt.  Mégis úgy gondolom, azért kell művészi gyakorlatokat, például irodalmi írást és olvasást tanítanunk, hogy a versennyel szemben is fenntartsuk a tágasság igényét.

Hogyan oldható fel a paradoxon, hogy valami, amit a verseny dimenziója átfog, mégis tágasabb annál. Theodor Kaluza nyomán a húrelmélet úgy oldja fel az elemi részecskék világát kutató kvantummechanika és az általános relativitáselmélet makrofizikájának összeférhetetlenségét, hogy a geometriai tér minden pontján kiegészítő, felcsavarodott dimenziókat tételez. Ezekben a Planck-hossz méretű, rendkívül pici másterekben történik a három kiterjedt térdimenzióban kiszámíthatatlan kvantumnyughatatlanság.

A művészi gyakorlatok rendkívül kifinomult és rendkívül intenzív figyelemgesztusai ugyanilyen kiegészítő ritmikai dimenziókban történnek, s ugyanúgy kitágítják a kiterjedt idődimenziók (pl. a mérhető idő vagy a számtengelyre vetített történetiség) világát, mint a kvantumjelenségek felcsavarodott dimenziói a geometriai teret. Ezek felfedezéséhez, követéséhez és gyakorlásához kívánok jó kísérletezést. Így lesz az irodalom tágasabbá a versenynél.