Asztalos Andrea 1999-ben érettségizett iskolánkban, matematika-informatika szakon, utána pedig a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait magyarul matematika-fizika szakon, illetve harmadévtől matematika-informatikán is.
2004-ben, a mesterkurzus elvégzése után az Amerikai Egyesült Államokba került. 2010-ben doktorált fizikából az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen. A disszertáció témája: a bolyongáselmélet alkalmazásai.
Jelenleg (az amerikai) Trójában él, a Rensselaer Műszaki Egyetemen végzi posztdoktori kutatásait a hálózattudomány területén.
Kedveli a tornát, az úszást, az egészséges ételeket, a regényolvasást, az autókat, a megújuló energiaforrásokat, illetve az állat- és növényvédelmet.
Szeptember 22-én végzős csikysek egy csoportjával találkozott és beszélt nekik a továbbtanulás jelentőségéről, a belföldi és külföldi lehetőségekről, munkájáról, munkahelyéről, illetve, természetesen, amerikai tapasztalatairól. A közvetlen, jó hangulatú találkozó után válaszolt az alábbi kérdésekre.

– A csikysekkel folytatott beszélgetés alatt elmondtad, hogy nagyon szerencsés  vagy, amiért Amerikában tanulhattál tovább. Csak a szerencsén múlott ez?
– Miután megkezdtem a mesterkurzust, az egyik tanárom ajánlotta fel az amerikai továbbtanulás lehetőségét. A fizika szak legjobb diákja nem fogadta el az ajánlatot, így jutott az el hozzám. Mai napig sem tudom, hogy pontosan miért rám esett a választás. Valószínűleg azért előnyömre volt, hogy a matematika-fizika szakon évfolyamelső voltam és a programozáshoz is értettem.  Rövid időbe telt, amíg elfogadtam az ajánlatot. Amerika? Miért ne? – ez volt a válaszom erre a lehetőségre, de az év telis tele volt felvételi vizsga-izgalmakkal, angol nyelvű fizika könyvek böngészésével és rengeteg papírmunkával is.

– Más ország, más földrész, más környezet. Volt-e valami, ami kellemesen meglepett, illetve mi az, amit talán mostanáig sem tudtál megszokni?
– Barátságosak az emberek, és feltétel nélkül el tudnak fogadni – ez nagyon jól esett. Nem kérdezték, honnan jöttem, bőven elég volt az, hogy én is ember vagyok, pont olyan, mint ők. A köszönési stílust viszont mai napig sem szoktam meg. Hi! How are you? Magyarul: szervusz, hogy vagy? Sosem tudom, hogy egy adott helyzetben erre kell vagy nem kell válaszolnom.