Interjú Sztankó Károllyal
Sztankó Károly a Balassi Táncegyüttes egykori tagja. Főállásban a Békés Városi Alapfokú Művészeti Iskola tanszékvezető-néptánctanára, néprajzkutató. Oktatott gáji, illetve kisiratosi diákokat, oktatott kisiratosi néptánc-táborokban, 2008. ősze óta pedig a csikys kisdiákok, illetve a kollégista középiskolás diákok néptánc-oktatásával foglalkozik. Egy 2011. novemberi próba szünetében, illetve a próba után beszélgettünk vele eddigi munkájáról, hitvallásáról és az aradi csoportok néptánc-oktatásáról. A fényképek is azon a keddi napon készültek.
– Hogyan került kapcsolatba az aradiakkal, illetve az aradiak Önnel?
– Ujj Éva, a feleségem közel tíz éve tart már kézműves foglalkozásokat aradi, Arad megyei diákoknak, pedagógusoknak. Vele a Matekovits család révén, velem pedig a Khell család révén kerültek kapcsolatba az aradiak. Khell Leventéékkel együtt merült fel az ötlet, hogy Aradon is be kellene indítani a néptánc-oktatást. Ennek nyomán 2008-ban először a gáji és a 21-es iskolai gyerekekkel kezdtük a munkát, majd még ugyanabban az évben az alsó tagozatos csikys gyerekekből, illetve a bentlakó középiskolás diákokból is szerveződött egy-egy csoport. A rá következő tanévben pedig már korosztályok szerint indultak csoportok az alsó tagozatban. A középiskolások között vannak olyanok, akik negyedik éve már, tehát a kezdetektől tagjai a csoportnak: Bartucz Anita, Florea Róbert, Moroz Annamária, a tavaly végzettek közül pedig Boros Zoltán, Hügel Ferenc, Torma Tibor.
– Fiatal korában családi gyökerek révén kezdett táncolni?
– Eredetileg csak a nővérem táncolt, de éppen fiúhiány volt, mint majdnem minden táncegyüttesben, így hát szó nélkül elcipelt engem is. Négy évvel később, 1968-ban, a temesvári színházban volt az egyik első fellépésem. Nem lehet elmondani, milyen volt ott a hangulat. A csilláron is lógtak, annyian voltak, könnyes arcokat láttam mindenütt, nekem pedig, kis fiatal gyereknek remegett a kezem-lábam. Életem egyik meghatározó élménye volt ez.
– „Egy rendes próbának három órát kell tartania, amiből egy óra a bemelegítés, két óra a stílusgyakorlat, az új táncok felvétele, a régiek elismétlése és egy óra folklórismeret.” – nyilatkozta egy régebbi interjúban. Erre itt, Aradon semmiképpen sincs idő. Vajon mire elég a kisiskolásokkal való heti egy-egy órás, illetve a bentlakókkal való heti másfél órás foglalkozás?
– Nehéz kérdés ez. Bemelegítésre mindenképpen szükség van, hiszen a táncoknál nagyon fontos a balett-technika és a nyújtás-technika. Tágnak kell lenni, hiszen főleg a fiúk tánca olyan virtuóz, hogy bemelegítés nélkül könnyen sérülés is történhet. Én itt kényszerhelyzetben vagyok valamennyire, hiszen valóban rövidebb idő áll rendelkezésre, ráadásul idén szintén teljesen kicserélődött a bentlakók csoportja, új tagok kerültek be. Bízom benne mégis, hogy a következő fellépésünkig kellőképpen fel tudunk készülni és jó kapcsolat is alakul ki a csoport tagjai között.
– Mi alapján választja ki azokat a táncokat, amelyeket a különböző csoportokkal bemutat?
– Az alsó tagozatosoknál a csoport tagjainak képessége a döntő. A bentlakóknál pedig, mivel a diákok nem ismernek, nem ismerhetnek kellőképpen sok táncot, lényegében saját a elképzeléseim alapján választom ki, hogy éppen mit tanuljunk meg. Most bodrogközi asszonytáncot, verbunkot és csárdást, illetve magyarpalatkai táncot tanulunk a csoporttal. A bodrogközi asszonycsárdást 40 évvel ezelőtt láttam Román Sándorral, aki az ExperiDance táncegyüttes vezetője; valami félelmetes hatású volt ez abban az időben. A magyarpalatkai pedig a sláger, a táncházak utolsó táncrendje, mindenki ezt szereti táncolni.
– Anyagiak, felszerelés, viselet – mi az, ami égetően szükséges volna, de nincs a csikys csoportoknál?
– Idáig mindenki megelégedett azzal, hogy volt egy-két pedagógus, aki hosszú éveken át szívvel lélekkel szolgálta ezt az ügyet. Az alsó tagozatosoknál a szülők segítségével egy-egy szép ruhát csináltattak a gyerekeknek, amivel azok felléphettek és ennyi elég is volt. A nagyobbak csoportjával az elmúlt négy évben sorozatban mentünk fellépésekre: felléptünk a majálisokon, a magyar bálon, a szalagavató ünnepségeken, tavaly júniusban az Alma Mater Alapítvány 20 éves ünnepségén, idén októberben pedig a XI. Alma Mater Véndiák-találkozó nyitó rendezvényén, a nagyszínházban. De hogy? Úgy hogy minden vidéki diák hozta a saját falujának, településének a népviseletét. Az eddigi eredményeink alapján, úgy érzem, el lehetne gondolkodni azon, hogy akár az iskola, akár egy civil szervezet támogatásával legalább egy rend saját viseletet, lábbelit készíttessünk. Gondoljuk meg: a fiúk csizma nélkül, a lányok pedig karaktercipő nélkül táncolnak néptáncot… Jó lenne erre is gondolni egy kicsit.
– „A tánc a játékkal együtt olyan párbeszéd, amivel megértjük egymást, ezért fontos szerepe van a nevelésben. Abban, hogy a gyerekek a nemzeti kultúránkkal foglalkozzanak, abból épüljenek. A tánc a népek és kultúrák kifejezése.” (Békés Megyei Napló, 2002.) Ez akár személyes hitvallásnak is tekinthető?
– Mindenféleképpen! Akár ezzel is kezdhettük volna ezt a beszélgetést! Élmények sorát tudnám felidézni a néptáncosi, néprajzkutatói munkámból, amelyek ennek a kifejezésmódnak a határokon is átívelő kulturális szerepéről szólnak. Az egyik első tánc, amellyel foglalkoztam, az a méhkeréki román tánc, ami a Magyarországon élő románok egy virtuóz tánca. Ez a néptánchagyomány nemcsak a magyar, hanem immár az Európai Örökségbe is bekerül, a többi hungarikummal együtt. De ugyanígy említhetném a bihari román táncokat, a bolgár, a szlovák és sok más táncot is. Nemrég beneveztem egy pályázatra is, amelynek keretében jövő tavaszig egy magyarországi magyar, illetve egy határon túli magyar táncot kell megtanítani a középiskolás diákok csoportjának, sőt a tanítás folyamatát is rögzíteni kell. Ezzel is előre léphetünk a csikys csoportok munkájában. Szeretném kihangsúlyozni: nem az én személyem, nem a csoportvezető személye a fontos. A tánc szeretete a fontos és az, hogy közben a csoport tagjai is megbarátkozzanak, egymásra találjanak. Ha ez létrejön, akkor már egy összetartó közösség is létrejön és az kívülről is látszani fog. Ezt a szemléletet szeretném az aradi diákoknak tovább adni. Szeretném, ha Aradon is ki tudnánk végre alakítani egy néptánccsoportot, ehhez várjuk a fiatalok jelentkezését.
