Számtalan (na jó, nem számtalan, de nagyon sok) bentlakási, iskolai, vagy iskolán kívüli fellépésen láttuk őket együtt táncolni. Szalagavatókon, bentlakási ünnepségeken, a néptánccsoport bemutatóin öröm volt figyelni Krisztián virtuóz mozdulatsorait és Anikó ráhangolódását, finom lépéseit, forgásait. Láttuk őket, de kérdés, hogy fogjuk-e még látni őket együtt táncolni. Mindketten végzősök ugyanis, az érettségi után elhagyják a Csikyt és Aradot. Péter Anikóval és Gál Krisztiánnal június 6-án, a bentlakók búcsúztató ünnepsége után beszélgettünk. Peter_Aniko_Gal_Krisztian
– Ti búcsúztok a bentlakástól, búcsúztok az iskolától és búcsúztok a néptánccsoporttól is. Melyiktől a legnehezebb búcsút venni?
Péter Anikó: – Mind a háromtól! De igazán az én szívemhez a néptánc nagyon közel áll, még a mai napig is, ezért nagyon sajnálom azt, hogy útjaink elválnak Krisztivel és nem tudjuk tovább folytatni együtt a táncot. Reménykedek abban, hogy vissza fogunk még térni, és néha-néha járunk még együtt egy páros táncot.
Gál Krisztián: – Nekem is mind a háromtól nehéz elbúcsúzni. Talán nekem is a néptánctól a legnehezebb, hiszen körülbelül nyolc-kilenc éve táncolok. Kisiratoson kezdtem hetedikes koromban a néptáncot és akkor most már… hát, lehet hogy csak hat éve táncolok! Nagyon élveztem az együtt töltött időt, a párommal és az egész csoporttal is, a közös munkát és a néhai összetűzéseket is. Úgy érzem, hogy a néptánccsoport áll hozzám a legközelebb. Az iskolára és a bentlakásra inkább tanulmányi szinten gondolok vissza. Az iskolára a tanárok és az osztályközösség miatt, a bentlakásra pedig azok az emberek és pedagógusok miatt, akikkel együtt éltem négy évig.
– Sok éve táncoltok hát. Mi lesz a folytatása ennek? Folytatjátok-e a néptáncot? Egyáltalán hol folytatjátok?
Anikó: – Nagyon szeretném folytatni a néptáncot. Én a simonyifalvi Leveles néptánccsoportban táncolok, már kiskorom óta. Most, legutóbb egy új kalotaszegi táncot tanultunk ott meg, ezt próbáljuk, hogy a nyáron nagyon jól tudjuk majd előadni. Ha elkerülök más városba, akár egyetemre, hétvégenként akkor is szeretném folytatni.
Krisztián: – Attól függ, hogy Temesváron, vagy Kolozsváron fogok tovább tanulni. Hogyha sikerül, persze, az érettségi! Ha Kolozsváron tanulok tovább, ott is van néptánccsoport, és nyilván oda szeretnék majd bejárni, az Ördögtérgyébe, Temesváron pedig van egy magyar diákszervezet, amelynek tagjai szintén táncolnak, és ha lehetőségem lesz, akkor ott szeretném tovább folytatni. Viszont nagy kár, hogy most úgy néz ki, el fogok menni otthonról, és ezért a kisiratos Gyöngyvirágban nem tudok majd olyan nagy szerepet vállalni, mint eddig.
– Ez mind szép és jó, de ebből az derül ki, hogy profi szinten egyikőtök sem akarja folytatni. Márpedig aki látott titeket együtt, vagy külön-külön táncolni, éppen ezt várná! Ötletként nem merült fel, hogy a továbbiakban a néptánc legyen a fő vonal?
Anikó: – Hú, ez egy nagyon nehéz kérdés. Megfordult a fejemben, őszintén mondva, de nem gondoltam végig ezt. Azért az életemhez hozzá tartozhat, sőt mindenképpen hozzá fog tartozni a néptánc, de úgy, hogy profi szinten vállaljam, szerintem nem.
Krisztián: – Tizedik osztályos koromban kaptam egy Békés megyei kisvállalkozótól egy olyan lehetőséget, hogy iratkozzak át a Békéscsabai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, néptánc szakra. Ő támogatta volna a tanulmányaimat is, és az addigi tanulmányaimat is elismerték volna. Az igazat megvallva, nem mertem vállalni akkor, tizedikesen egy ilyen nemű megpróbáltatást. Így, visszagondolva, lehet, hogy jobb lett volna, mint most a matekképleteket tanulni. De én most is attól félek, hogy egy sérülés ketté törte volna a karrieremet, és onnantól kezdve nem tudtam volna tovább táncolni. A színházban tegnap (június 5-én, a Csiky idei év végi néptáncelőadásán – szerk. megj.) táncoltunk, és a színpad miatt a derekam most is nagyon fáj. Most fáj életemben először a derekam. Úgy érzem, hogy a jövőben, ha komolyan foglalkoznék vele, akkor ez egy visszatérő sérülés lehetne. De azért még nyitva hagyom ezt a kérdést, mert azért nem adtam én még fel azt, hogy hivatásos csoportban táncolhassak.
– Hol szeretnétek folytatni, tovább tanulni?
Anikó: – Még pontosan nem tudom. Mindenféleképpen gyógytornászként, masszőrként szeretném folytatni, és ha minden jól sikerül, akkor csontkovácsként szeretném a célomat elérni. Lehet, hogy Váradon, lehet, hogy Aradon fogom folytatni, ez még a jövő titka.
Krisztián: – Mindenképpen vegyészmérnök szeretnék lenni s miután lesz egy, úgymond, polgári hivatásom, munkahelyem, azért még nyitva tartanám azt, hogy elmenjek profi szinten táncolni. A Magyar Állami Népi Együttesben szeretnék táncolni.
– Térjünk vissza a bentlakáshoz. Felidéztek egy-egy kellemes, illetve nem annyira kellemes élményt?
Krisztián: – Kellemes élmény, hát az nagyon sok volt, nem tudok választani közülük. Minden összejövetel, minden műsor, amit előadtunk a bentlakásban, a karácsonyi ünnepség, a farsang, az évzárók nagyon tetszettek. „Kellemetlen” élmény pedig az, hogy mióta én bentlakó vagyok, hat pár papucsom volt, és amikor vendégek jöttek, hiába zártam el őket (a papucsokat! – szerk. megj.), a papucsaim mindig eltűntek!
Anikó: – Nekem is több kellemes emlékem van, de ha belegondolok, akkor a Szóló Szőlő hagyományőrző műsorok jutnak eszembe, amelyeken néptáncoltunk és mindenki a saját falujából összeállított egy kis műsorszámot. Mindig próbáltuk magunkból kihozni a legjobbat, hogy a közönségnek, a bentlakó diákoknak és a tanároknak megfeleljünk.
– És neked hány pár papucsod tűnt el?…
Anikó: – Nekem még egy sem. Kellemetlen élményt most hirtelen nem tudok mondani. Szerintem egy nagyon jó társaság alakult ki ebben a bentlakásban és én örömmel fogok visszagondolni ezekre az évekre.
