Június 14-én, pénteken, a tanévzáró pedagógusi értekezlet után meghitt percek következtek a Csiky Gergely Főgimnázium tanári szobájában. A nyugdíjba vonuló Khell Jolán tanítót búcsúztattuk virágcsokorral, dallal, díszoklevéllel és egy kis dobozba gyűjtött jókívánság-csokorral. A több mint négy évtizedes eredményes pedagógusi munkáért, az aradi és Arad megyei magyar közösségért végzett kiemelkedő tevékenységéért számos alkalommal kitüntetett pedagógust jelenlegi és volt kollégái, tanítványai, tanítványainak szülei köszöntötték (néhányan már egy nappal korábban, a negyedik osztályosok ballagása után), később pedig a díszteremben ebéden vehettek részt a jelenlévők. 

Alább az ünnepségen Khell Jolán által felolvasott gondolatokat közöljük, csorbítatlanul.

„Sorsunk részei a jó és rossz pillanatok, és sokszor csak rajtunk áll, hogy hova is sorolódnak. Még nem tudom igazán, hogy a mait hova soroljam, de ez a nap is a sorsom része. Lehet, hogy egy pillanatra megáll az idő, de ezzel válik egésszé az életem.

Szeretem, ha a kegyes pillanatok vésődnek az agyamba, ott állnak, mint egy sarokkő, s amikor előbukkannak, az mindig jó érzés, mert számomra ezek adják az élet igazi tükrét. Lehet, hogy ez a tükör egyesek szerint torzít, de én így szeretem.

Most a szívemben hálát érzek, mert azt tehettem, amit szerettem és most is szeretek: anyanyelvemen tanítani azt a sok-sok gyermeket, akiket hozzám rendelt a sors és akikre nagyon büszke vagyok.

Lételemem a népdal, a tánc, a mese, a vers, és én nap mint nap ezt taníthattam, visszahallhattam. Köszönöm a kollégáim bizalmát, akiknek gyermekeit taníthattam, remélem, hogy senkit sem hagyok ki a felsorolásból: Hadnagy Éva, Kosara Erika, Rogoz Marika, Back Marika (mindkét gyermekét), Spier Tünde, Bálint Erika, Pálfi Anett és Szabó Csilla.

Röviden felsorolom, hogy hol is tanítottam az elmúlt 42 év alatt. Gájban kezdtem, tanítottam a 11-esben, a Vlaicun, kineveztek Mikelakán a 12-es iskolába, ahol egy már megszűnt állásra küldtek. Nem csüggedtem, hanem újra összeállítottam az aktacsomagomat (kaphattam volna bizonyítványt dosszié-összeállításból is), és címzetes tanítói állást kaptam az Adam Müller Guttenbrunn német líceum román tagozatára – én, a magyar tanító. Két év múlva ismét címzetes tanítóként kerülhettem a Csikybe, papíron és a valóságban is.

Ezt most kalandozásként sorolom az életem meg nem írt naplójába, de mindezt a családom is átélte velem, és nagyon hálás vagyok férjemnek és gyermekeimnek, akik mindig mellettem álltak, a nem túl kegyes pillanatokban is.

Nagyon jó volt ehhez a közösséghez tartoznom. Az igazgató odafigyel rád, van ideje egy mosolyra, egy kis beszélgetésre, még akkor is, ha te vagy a »csak« tanító.

Kollégáim részéről minden nap megtapasztaltam a szeretetet, a segítő szándékot, a bizalmat, az összefogás hatalmas erejét. Köszönöm mindezt nektek, és azt kívánom, hogy maradjatok meg ilyennek akkor is, ha nehéz a munka, ha sok a javítanivaló dolgozat, ha a szülő beleszól a munkádba, ha a dolgok nem alakulnak mindig jól. De mi ezt vállaltuk.

Kívánom, hogy a gyermekek szemében találjátok meg a fényt, a kollégák szívében a szeretetet, és ha ez megvan, akkor érdemes élni és tanítani.

Kinde Annamária nagyváradi költő szavaival zárom mondandómat:

»A hely, amit úgy keresel,
csak időben van távol,
magadban építgeted
álmaid anyagából.«

Köszönöm a figyelmet.

2019.VI.14.”

[Fotó: Ilona János]

« ‹ A 2 › »