Hasas Katalin 2006, Rudolf Anna pedig 2011 óta dolgozik iskolánkban. Kati gyógypedagógus és fejlesztő pedagógus, Anna pedig iskolapszichológus, nevelési tanácsadó. Sokan ismerik őket, hiszen ők is sokakkal foglalkoztak már az elmúlt évek során, de munkájuk részleteiről, szépségéről és nehézségéről most faggatjuk őket először. Helyszín a Csiky új épületszárnyának egyik manzárdterme, hivatalos nevén a pszichológiai és gyógypedagógiai kabinet.

[Fotó: Csomós Roland]

– Pontosítsuk a munkaköröket: kinek mi a feladata, feladatköre?
Hasas Katalin: – Az én feladatom a tanulási nehézségekkel küzdő diákok fejlesztése, elsősorban az alsó tagozatban, illetve a nyolcadikos korosztályig.
Rudolf Anna: – Diákok, szülők és pedagógusok kérhetik a segítségemet, ha magatartási, beilleszkedési és családi gondok merülnek fel. Pályaválasztási tanácsadással is foglalkozom, vagy ha valakinek hirtelen leromlik a tanulási eredménye, akkor ebben is tudok segíteni hogy kiderítsük, milyen okok állnak ennek a hátterében. A Csikyn kívül az Aurel Vlaicu Általános Iskolában, illetve az Aron Cotruș Általános Iskolában működő magyar tagozathoz is hetente kijárok, de a Kincskereső Óvoda pedagógusaival is tartom a kapcsolatot.

– Mindig szigorúan megmaradtok a saját „köreiteken” belül, vagy volt olyan helyzet, amikor egymás munkakörébe kellett „beavatkoznotok”?
R. A.: – Mindkettőnknek megvan a maga saját munkaköre, de voltak és vannak olyan helyzetek, ebben a tanévben is, amikor konzultálunk egymással és együtt próbálunk segíteni. Örülök is ennek, hogy jó az együttműködés, kiegészítjük egymást.

– Hogyan telik egy átlagos munkanapotok?
H. K.: – A heti órarendünk szerint felváltva vagyunk itt, tehát a pszichológiai kabinetet is felváltva használjuk. Többnyire itt végzem a fejlesztői munkát is, de ha beilleszkedési gondok adódnak, akkor a pedagógussal való előzetes egyeztetés után az osztályban is foglalkozhatok az érintett gyerekekkel. Először mindig a diagnózist kell felállítani, hogy tudjuk, honnan indulunk és hogy mi az, amit fejleszteni kell. Van olyan gyermek, akinél a figyelemmel van gond, másoknál a memóriával, vagy a nyelvi területtel kell foglalkozni.
R. A.: – Négy kötelező tanítási órám van (pszichológia), de azon kívül nagyon változatosak a feladataim. Vannak visszatérő diákok, akikkel foglalkozom, de a pedagógusok, szülők által jelzett krízishelyzetek és konfliktusok megoldásában is igyekszem segíteni.

– Hadnagy Éva igazgató fogalmazott úgy egy interjúban, hogy az utóbbi időben valamiért megnőtt az elemi osztályokban a magatartási, fegyelmi gondokkal, beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisdiákok száma. Mi lehet ennek az oka?
R. A.: – Nem vigasztal minket, de nem csak a mi iskolánkban van ez így. Sok belföldi és külföldi kollégával tartom a kapcsolatot, és szerintük is ez egy általános gond, sajnos. Hogy miért van ez így? Nagyon összetett a kérdés. Kezdhetnénk onnan, hogy az étrendünk nagyon megváltozott az utóbbi évtizedekben. Rengeteg olyan tartósítószer és más vegyi anyag jut be a gyermekek szervezetébe, amiről nem tudjuk, hogy miként hat az idegrendszerükre. A nyugtalanság, a hiperaktivitás ennek is betudható. Másik tényező az otthoni, családi légkör. A szülőknek kevés idejük jut a gyerekükre és ezt a kevés időt nem szeretnék fegyelmezéssel tölteni. Már három-négy éves korukban a technikai eszközök bűvöletébe is kerülnek a gyerekek, órákat töltenek a képernyő előtt. Ezek mind-mind visszahatnak a gyermek viselkedésére, és a tünetek főleg az iskolában jelentkeznek. Ha egy gyermek úgy jön el az iskolába, hogy nincs kialakított szabályrendje, nem tud odafigyelni, hallgatni a felnőttre, akkor nagy valószínűséggel összeütközésbe kerül az iskolai renddel, az itteni szabályokkal.

– Mi a helyzet az öt–nyolcadikosoknál, illetve a középiskolásoknál? Ott milyen típusú gondok adódnak, és hogyan lehet azokat kezelni?

R. A.: – Más a megnyilvánulási mód. Egy kisiskolásnak sokkal kevesebb önuralma van, viszont őt még sokkal könnyebb kezelni, irányítani, feltéve persze, hogy megvan a szülői támogatás. A nagyobbakat már jóval nehezebb irányítani, ráadásul a szégyenérzet, a takarásra való hajlam is erősebb. Az iskolapszichológus segítségét igénybe venni nem kötelező, hanem ez egy lehetőség. De sajnos az a tévhit még mindig erősen él a köztudatban, hogy pszichológushoz járni szégyen.

– Kiegészítő kérdés: van legalább elvi esély arra, hogy egy középiskolás diák viselkedését megváltoztasd abban a rövid időben, amennyit foglalkozol vele?
R. A.: – Változtatni nem lehet, változni lehetséges. És ez nem függ életkortól. Éppen ez a nehéz ebben a munkában, hogy én senkit nem tudok kívülről, „erőszakkal” megváltoztatni. Csak a változás folyamatában tudok segíteni annak, aki ezt kéri.

– Kati, körülbelül hány gyermekkel tudsz hetente behatóbban foglalkozni? Hogyan tudod ellenőrizni, felmérni ezeknek a foglalkozásoknak a hatékonyságát?
H. K.: – Hetente körülbelül 10-12 gyermekkel foglalkozom. A tanév elején végzek egy felmérést, abból kiderül az aktuális helyzet, félév vagy a tanév végén pedig egy újabb felmérés következik. Nyilván, ezeknél a gyerekeknél a fejlődés nem olyan mértékű, ritmusú, mint egy probléma nélküli gyermek esetében. Náluk hosszabb időszak kell hogy elteljen, hogy egy adott készség bizonyos mértékben fejlődjön.

– Kiegészítő kérdés neked is: milyen mértékben lehet hatékonyan fejleszteni a lemaradásokat a rendelkezésedre álló rövid időben? Ledolgozható-e a hátrány, miközben a többiek, úgymond, „rohannak előre”?
H. K.: – Ez az életkortól és a lemaradás mértékétől függ. Az alsó tagozatosoknál a harmadik-negyedik osztályig behozható a hátrány, főleg ha a szülő időben jelzi, hogy valahol nehézség van és kéri a segítségünket. Egy negyedik-ötödik osztályos diák esetén már elég nehéz behozni a lemaradást, de ott is sokat segíthet, ha a tanárok differenciáltan tudnak vele foglalkozni.

– Anna, két érdekes kezdeményezéssel is jelentkeztél az első félévben: a SzülőGyerekVilág szülőkkel folytatott nyitott beszélgetéseket jelent különböző témákról, az IdentityKlub pedig egy játékos önismereti foglalkozás középiskolás diákokkal. Mekkora az érdeklődés ezek iránt?
R. A.: – A SzülőGyerekVilágra nagyon jó visszajelzések vannak. Amit fájlalok azonban, hogy inkább olyan szülők jönnek el, akik, Bruno Bettelheim szavaival élve „elég jó szülők”, és akiknek a gyerekeivel az iskolában nincs különösebb gond. Természetesen erre az alkalomra sem kötelező eljönni, ez csak egy lehetőség, amivel élni lehet. Az IdentityKlub egy csoportos foglalkozás, amely még nagyon az alakulás fázisában van, és amelyet a zsúfolt órarend miatt elég nehéz megszervezni.

– Tudnátok említeni, természetesen név nélkül, egy olyan esetet, amelyre örömmel, illetve egyet, amelyre keserűen emlékeztek vissza?
H. K.: – Egy kislány jut az eszembe, aki az első-második osztály elején lemaradt, aztán a tanítóval közösen elkezdtük a fejlesztési munkát, és már egy fél év elteltével szépen elindult és a mai napig is kitűnően megállja a helyét az iskolában. Kisebb vagy nagyobb mértékű fejlődés természetesen mindenkinél elérhető, de ez idő kérdése is. Volt aztán egy olyan eset is, amikor nagyon sokat dolgoztunk, és ahhoz képest nagyon kevés volt a fejlődés. Akiről szó van, az most is bent van „a rendszerben”, de állandóan differenciáltan kell vele foglalkozni.

– Azt el lehet mondani, hogy az említett diák hányadikos most?
H. K.: – Nem, mivel személyes jellegű információt nem adhatok. Amúgy azt is szomorúan látom, hogy legtöbbször akkor megy nehezen a fejlesztés, ha a szülő nem működik közre. Hiszen a fejlesztést otthon is kellene folytatni, ott is sokat lehetne segíteni a gyermeknek. Ha együtt tudok dolgozni a szülőkkel és a pedagógussal, akkor viszont nagyon szép eredményeket lehet elérni.

– Anna, idézz fel te is, kérlek, egy-egy örömteli, illetve szomorú esetet.
R. A.: – Nekem már az is sikerélmény, ha valaki sírva, elkeseredve jön be, viszont mosolyogva megy el. Ami elszomorít, az egy-egy közömbös szülői hozzáállás, ami után úgy érzem, hogy nagyon kevés az, amit segíteni tudok.  Nem tudom én megadni a gyermeknek azt, amit ő a szülőtől vár el. Sajnos nem úgy működik, hogy a szülő, pedagógus „leadja” a problémát a pszichológusnak., aki „megjavítva” visszaadja a gyereket. Ennél sokkal bonyolultabbak vagyunk mi, emberek, a nehézségek megoldásában mindenkinek aktívan részt kell vennie.

– Konkrétan miben vártok több segítséget, támogatást a szülőktől, illetve az iskola, a kollégák részéről?
H. K.: – Ahogy az előbb is elmondtam, ha a szülőt sikerül bevonni a közös munkába, akkor a gyermeket is sokkal jobban lehet fejleszteni. Látom ezt, például, egy most is működő csoportos terápiánál, amelynek keretében viselkedési és tanulási problémával küszködő diákokkal hetente találkozunk. A terápián résztvevő diákok egy részének a szüleivel jól együtt lehet dolgozni, s ezekben az esetekben nagyon szép fejlődést lehet tapasztalni a gyermek viselkedését és tanulását illetően. Az iskolai kollégákkal és a vezetőséggel meg vagyok elégedve, jól együtt tudok velük dolgozni, megvan a közös cél és a közös hozzáállás is, és ennek nagyon örülök.
R. A.: – Egyetértek Katival. Csak annyit teszek hozzá, hogy mivel én nem ismerek, nem tanítok minden osztályt, bátorítom a kollégákat, hogy szóljanak, ha bármilyen gond adódik, hiszen csak akkor tudok segíteni.

– Február 27-én, illetve március 4–6-án folyik iskolánkban az előkészítő, illetve az első osztályba iratkozó gyermekek pszichoszomatikus felmérése, a korábban ismertetett korosztályok számára. Mi a célja ennek, illetve hogyan zajlik le egy ilyen felmérés?
R. A.: – A cél egyértelműen egy gyermek iskolaérettségének a megállapítása. A CJRAE (Centru Județean de Resurse și Asistență Educațională) részéről kapott szabvány-tesztet használjuk erre, amely különböző ismereteket mér fel. Amit azonban ezzel a teszttel nem lehet lemérni, az az érzelmi fejlettség és a pszichikai terhelhetőség. A minimális pontszám elérése tehát még nem garancia arra, hogy a gyermek minden szempontból iskolaérett. Ezt a felmérést mi ketten és Barna Beáta óvodai logopédus végezzük el.